A boldog, gondtalan ovis évek... amikor nincs már februárban gyomorgörcsöd, hogy mit is csinálsz egész nyáron a gyerekkel... de szép is volt... :) Az iskola kezdéssel sokféle kihívás jár együtt. Többek között az, amikor nincs iskola! 10-11 hét nyáron amit meg kell oldani. (az őszi, tavaszi, téli és sí- szünetekről nem is beszélve) Egyedül. Hurrá, innen szép nyerni. Ismerős? Amikor már februárban azon agyalsz, hogy vajon hogyan lehet összesakkozni ennyi időt. Aztán pörögnek a hónapok, már május van, még mindig a feléről fogalmad sincs. Mindamellett, hogy ez komoly kihívás, megint csak azt tudom mondani, hogy mi a szivárvány ragyogóbb felén vagyunk... Van egy szupernagyink, akire számíthatunk a nyáron napokra, de akár 1-1 hétre is. Persze azért beosztással, mert így a nyolcadik x-et taposva is van még másik öt kisebb-nagyobb unoka a programban. Van egy remek kis szuperhősöm, aki bár küzd kihívásokkal, mégis elég bátor, hogy új helyekre menjen, táborokat próbáljon ki, még ha nem is mindegyik sikerül... Nekem óriási segítség, hogy időnként tudok home officeban dolgozni, tehát ha más nincs, akkor én vagyok vele otthon és mellettem unatkozik, amíg én dolgozom. Mindemellett elképzelhetetlen lenne, ha nem töltene néhány hetet táborban a gyermek minden nyáron. Tudom, van a közelben elérhető tábor választék, van lehetőségem a gyereket elküldeni és neki van elég bátorsága és nyitottsága, hogy megpróbálja. Ritka szerencsés együttállás, az auti világban.

Szeretném megosztani a tapasztalatainkat, ebben a posztban a korábbi (2019-2022-es) évekből. Az ideit pedig esküszöm még idén megírom... :)

1, Kimondottan SNI-s tábor egy speciális fejlesztő- és játszóházban:

Ez volt az első hely, ahova elengedtem a gyermeket, még ovi utáni nyáron. Ismertük a helyet, járt oda kutyaterápiára, néhány nyitott foglalkozásra, rendezvényre, illetve még szülinapot is rendeztünk a játszóház részében. Csodás, modern, új fejlesztőház auti és down-os gyerekek részére. 
A tábor rendkívül hívogató volt, gyógypedagógussal kiegészített csapat, felkészülve a különböző furfangos szuperhősökre. 
Egymás utáni két évben próbáltuk meg, de őszinte leszek, nem ez lett a mi utunk. Az első körben 2 napot bírt ki. 2. nap délután olyan meltdown-ja volt, hogy közölték, másnap inkább már ne menjünk. Kicsit meglepődtem, abban a hitben voltam, hogy ez itt kezelhető lesz, de valószínűleg túlzó volt az elvárás. Meg tegyük hozzá, talán 6-7 évesen még akkor kicsi volt a tábor élményekhez és az ezzel járó terheléshez. Másnap nem mentünk. 

Következő évben újra megpróbáltuk ugyanitt. Sokkal jobban bírta és élvezte is a tábort! Ekkor 8 éves volt. Látszott, hogy ahogy fejlődik, jobban tudja kezelni az új környezetet, az új embereket, mindent. Viszont a szerda megint fordulópont lett, sajnos hosszabb távra, mint előző évben. Egy focis játék során, a gyermek lábfejében 3 csont eltört. Fekvőgipsz, járógipsz, nyaralás kerekesszékkel. Nem tervezett alternatív valóságba kerültünk egész nyárra. 

Tapasztalat: Alapvetően a hely, a szervezés, a személyzet és a szándék kiváló volt! Azonban nem biztos, hogy jól mérték fel, hogy SNI-s gyerekek esetén hány gyereket, milyen korúakat és milyen problémákkal lehet bevállalni egy csoportba. Igen, ezek a gyerekek sokszor 1-1 felnőttet igényelnek. Nem elég 2-3 felügyelő 15 gyerekre. Illetve, nem lehet összerakni focizni egy 7 éves gyereket egy 15 éves, 170 cm magas, értelmi fogyatékos kamasszal. Mert egészen máshogy működik a probléma kezelése, eltérhet a mozgáskoordinációja, stb... és ebből baj lehet. Lett. Azóta persze lehet, hogy sokkal profibbak és sokkal tapasztaltabbak, ezt már nem tudjuk.
Őszintén szólva, mi itt befejeztük a "speciális" táborokat. Akkor úgy gondoltam, csak egy időre. De azóta - hála az égnek - úgy alakult, valószínűleg örökre, ugyanis a gyermek tök jól alkalmazkodik minden más helyen is!

2, Lego - Robotika tábor/Programozó/Minecraft táborok:

3 különböző tábor néhány év alatt, a tematika igen hasonló, ezért veszem őket egy kalap alá.
Egy évet járt a fiam Lego Robotika foglalkozásra. Itt ismerték a nehézségeit, más aspergeres gyerek is volt a csoportban. Miután a foglalkozás lényege, hogy pontos leírás alapján kell lépésről-lépésre megépíteni valamit, ez neki nagyon komfortos volt! (Az "itt egy láda lego, építs valami szépet!" az felér egy terrortámadással, teljesen kivitelezhetetlen a gyerek számára)
A táborban fél napot legoztak, robotot építettek, klímás helyen. Délután pedig mindig valamilyen kerületi játszótérre mentek játszani. 
A Minecraft tábor kicsit ismeretlen vadvíz volt, belevágtunk, mi baj lehet... sok kockulás és sok játék a Budapest Garden nagy és elképesztően felszerelt területén.
Programozó tábor szintén ismerős terep volt, hetente járt ide foglalkozásra a gyermek. A program a fentiekhez hasonló beosztású volt. 

Tapasztalat: Többnyire jól érezte magát, néhány szó beszélgetésig is eljutott, még ha nagy barátkozásokról nem is beszélhetünk. Legokból csodákat épített, ez komoly sikerélményt adott. Programozás téren sok újat nem tanultak és ez bizony a fiam zavarta, nem szereti a "lötyögést"... :) a játék része jó volt, de inkább tanfolyam jellegűt szeretett volna. A Minecraft nem lett a kedvence. Túl sok volt a szabadidő, túl "laza" volt. Hiányzott neki a napi kötött program, hogy mindig tudja mit lehet és mit kell csinálni. Ami egy kicsit sok volt, hogy a rettentő melegben viszonylag messze kell gyalogolni a játszóterekre. Ettől nagyon kimerült délutánra. Ezt a további programkereséseknél mindenképp figyelembe kellett vennünk. A közelebb lévő délutáni programok vegyesen sikerültek, azt hiszem itt is sok volt neki az újdonság, sok volt a változás. Ez nem mindig komfortos. Végülis 5-ből 4 napot bírt mind a 3 táborban, a péntekeket már ellógtuk. 

3, Állatsimogató tábor:

Budapesthez közel, egy óriási területen lévő állatsimogató tanya szervezésében volt egy élménytáborban. A helyet korábbról már ismertük, voltunk többször az állatoknál. Egész nap kint lehetett, állatok között, részt vett azok gondozásában, láthatott újszülött kiskecskét, simogatott mindenféle állatot. Abszolút otthonos közeg, nagyon szerette! Egy nehézséget jelentett, hogy kb 40 fok volt egész héten és az istállókban ugye nincs klíma... A gyermekkel járó kihívásokra természetesen itt is felhívtam a táborvezető figyelmét. Nyitott és elfogadó volt, nem is volt semmi probléma! Nagyon barátságok itt sem születtek, de mivel az állatokat imádta, ezért bármilyen fárasztó volt fizikailag, ez teli találat volt! Végül itt is 4 napot volt, péntekre már pihenőt kért... :)

4, Zootábor: 

Melyik állat-rajongó gyerkőc ne vágyna az állatkertbe egész hétre?! Így voltunk ezzel mi is. Kipróbáltuk.
A helyzet az, hogy a gyermek egyszerűen unalmasnak találta... persze a világért se szeretnék senkit lebeszélni, szerintem egy szuper szervezés! De egy aspergeres gyerek, akinek a fő érdeklődése a természettudomány, annak lehet kevés... :) Egyszerűen nem volt új infomáció az előadásokban, bemutatókban. De persze ettől az állatok közelségét szerette, ki is bírta az 5 napot. De többet nem vágyott ide. 

5, Kézműves, időutazó és kukta tábor: 

Jó vegyes felhozatal... a közös pont a 3 táborban, hogy ugyanaz a hölgy, illetve családi napközi szervezte tematikus táborokról van szó! Nekem hihetetlenül tetszett az ötlet, a program, a kedves fogadtatás. 
Az időutazó táborban különböző korokba kalandoztak minden nap (őskor, római kor...), annak megfelelő mesékkel, kézműves foglalkozással, skanzen látogatással. Csodás programok volt, érdekes, izgalmas.
A kézműves tábor azért tetszett meg, mert végre tovább ment, mint a szokásos hajtogatós-festős-gyurmázós foglalkozás. És bizony nem tévedtünk! Nemezeltek, tűzzománc ékszert készítettek, kötelet fontak, polót batikoltak, papírt merítettek, stb... óriási sikere volt! Utána otthon éjjel nappal mindenkinek batikolt pólót gyártottunk... :)
Kukta tábor. Ahogy a neve is írja, mindenbe besegítettek... minden nap más nemzetiségű ételeket főztek, sütöttek, még lekvár főzés is volt. 
Itt mindenhol végig bírta az 5 napot, nagyon jól sikerültek! Továbbra is magányos kis farkasként, de jól alkalmazkodott, otthonosan érezte magát.

Összefoglalóan azt hiszem az a lényeg, hogy a gyermek sokkal bátrabb, mint én! És gyanítom, ez sok helyen így van. A mai napig minden új tábor hétfője egy gyomorgörcs... aztán megyek délután és a gyerek vigyorok, csinálja és élvezi a dolgokat. Én meg rémeket látok egész nap. Nehéz ezt megszokni, de csodás. 
Ami nekem fontos, hogy mindenhol bemutatom a gyerkőcöt. Azaz, nem csinálok titkot abból, hogy aspergeres, még ha nem is csinálok ebből nagy ügyet. De elmondom, hogy ez az Ő esetében mit jelent. Nehezen és lassan kommunikál idegenekkel, rettentő zavarba jön, ha kérdezi, nem nagyon ismerkedik, pontosan tudnia kell a szabályokat (mit lehet, mit nem, hova mehet és hova nem), és nagyon sokat segít, ha van egy előre tervezhető napirend, amiben aztán nincs nagy változás. Ez szerencsére már minden táborban van, sőt, sok helyen előre el is küldik, órarendszerűen. Ez sokat segít, így reggel előre át tudjuk beszélni, mi lesz aznap. Ami nagyon nehéz, hogy probléma esetén nem szól felnőttnek és nem kérdez. Még amikor eltörik a lába, akkor sem... :( 
Nem tudom, ebben mikor lesz változás. Egyelőre nincs. Viszont millió és egy gyakorlatunk és tapasztalatunk van már, így igyekszem mindenre felkészíteni. Ha lehet, előre megmutatni a helyet, hogy hol a mosdó, hova tudja tenni a táskáját, hogy mit rakok minden reggel a táskába, hol tudja újra tölteni a vizespalackot, stb... 
Rengeteg akadályt és kihívást leküzdött már. Mostanra már el tudja mondani, hogy egyik program miért tetszett és a másik miért nem. Ez nagyon fontos, így lehet tervezni az újakat. És ami a legfontosabb, hogy kíváncsi a világra és nagyon bátor! Simán megy bárhova, ahol valami felkelti az érdeklődését... 

Idén nyáron teljesen új táborokba megy, szerintem őrült izgalmasak, külön-külön rövid posztban beszámolok azokról is, hátha valaki kedvet kap... :)

Nagyon régen írtam, de az elmúlt egy év... hagyjuk is, hisz mindenki tudja. Hiába van ötlet és gondolat, az egy éve tartó nehezített szintű hétköznapok bizony elviszik az energiát. Ráadásul ennek a bejegyzésnek sem lesz semmi köze a blog alapvető témájához. Sebaj, ha más nem terápiás jelleggel kiírom magamból. 

A történet ott kezdődik, hogy minden irodába lépés előtt Covid gyors tesztet kell végezni. Rendben is van, felelősek vagyunk magunkét, egymásért. És ráadásul az általános home office mellett, ez azért 1-2 hetente kibírható. Volt már vagy 20... nem is tudom mennyi. Aztán volt egy, ami kicsit több lett, mint egy gyors teszt.

-2.nap: Szerda reggel, szokásos irodai gyors teszt. A mintavevő hölgy nem a kollégák kedvence, meglehetősen könnyes szemmel jön ki mindenki. Mindegy, ez van, gyorsan túl leszek rajta. Túl lettem. De 10 lépéssel azután, a konyhában eleredt a vér az orromból. Jó, jó, előfordul, kicsit túl ment. Aztán az orrvérzés tartott 1,5 órán keresztül. Ez már nem volt túl komfortos. Kollégákkal már tervezgettük, hogy ki visz át a Honvédba, elégettetni az eret, mert ez így nem lesz jó, de aztán végre elcsitult. 

-1.nap: Csütörtök este, ugyanonnan mint tegnap, kisebb orrvérzés... csak 5-10 perc.

0.nap: Péntek reggel, gyermeket lerakom a sulinál, és újabb orrvérzés... megint 5-10 perc, semmi gond, megyek dolgozni a kolléganőmhöz. 
Délben indulok a gyerkőcért, felveszem a sulinál, minden jó. Aztán már majdnem hazaérünk, amikor újra elered az orrom. Zsepi, félkezes manőver, sikerül otthon leparkolni. Itt viszont már valami nagyon nem jó. Gyakorlatilag megnyitottak valami csapot, ömlik... Gyerek mellettem a kocsiban, halálra riadt arccal. Minden fellelhető zsepi, rongy tiszta vér. Minden higgadtságom összeszedve közlöm vele, hogy így nem tudunk felmenni, és hívok egy mentőt. Ettől persze még jobban megijed. Viszont végtelen büszke vagyok, ahogy a másodikos kis szuperhősöm rögtön kiabálja könnyes szemmel, hogy "a 112-t kell hívni, Anya, a 112-t!". Megjön a mentő, és néhány perc különbséggel Anyu Buksiért. Mindenki lassan megnyugszik, mivel a vérzés is közben szinte teljesen eláll. Azért bevisznek az Uzsokiba, meg kell nézni. 
Fül-orr-gége osztály, fiatal, kedves, szuperhős doki. A létező összes műszert feldugdosva próbálta megállapítani, honnan dőlt az a sok vér, de annyira fentről és hátulról, hogy nem látni a konkrét sérülést. Vizsgálat, próbálkozás, stb... semmi. Akkor mehetek. Elindulok, egészen a kapuig... amikor újra megindul. Futás vissza a dokihoz. "Jaj de jó!" - mondja, hiszen így legalább látja honnan jön. Sajnos annyira hátulról, hogy bármit csinál, nem látszik. Úgyhogy kicsit "vakon", de kb az orrüreg tetejében mindent eléget amit ér, úgy kb a forrásnál... Hát ez borzalom. Mintha az agyam égetnék egy zsebsárkánnyal (Konyhafőnök rajongók előnyben). Ok, túl vagyok rajta. 2 óra pihenő a folyosón. Nem történik semmi, akkor mehetek haza. Taxi, véres kabát, remegő lábak, de végre irány haza. 
Otthon kb 1,5 óra nyugalom, aztán jön a hideg zuhany. Illetve az eddigi legbrutálisabb orrvérzés. Percek alatt nem csak az orromból, de már a számból is folyamatosan csöpög a vér. Anyu mentőt hív, közben pakol egy minimál csomagot a kórházba, már sejtettük, ez nem ambuláns lesz. Gyermek totálkár, megrémült, de azért egy plüss kisoroszlánt betesz a táskámba. Nagy ölelés, nincs semmi baj, Anya most picit elmegy a mentősökkel, és meggyógyítják az orrát... hát, azt hiszem ez nem sikerült túl meggyőzőre. 
Itt következett egy olyan eljárás, amit soha nem akartam megtudni az életben, hogy egyáltalán létezik. Ugyanaz a szuperdoki, meglát, ránéz a kb 140 kilós segítő kollégára... "na, csináljuk"! Ennél vészterhesebb kijelentést még soha nem hallottam. Mindenkit megkímélek a részletektől, csak röviden a lényeg. Ez egy hátsó orrvérzés volt, ami annyira hátul van a garat felé, hogy elölről nem lehet ellátni, hátulról kell. Igen, a garat felől. Gyakorlatilag egy azonnali tamponálás a torkomon keresztül, a garaton át az orrüregbe, hátulról. (Bellocq - azóta remek leírást találtam róla, amiben "modern kori emberkínzásnak" nevezik. Mélyen egyetértek.). Hogy hogyan kerül egy hüvelykujjnyi tampon át az ennél szűkebb átjárhatóságú garaton át, hogy hogyan van az rögzítve és kifeszítve madzagokkal az orron és a torkon át, stb... ezt hagyjuk. Miután mindeközben fröcsög a vér az orrból, szájból, sajnos altatás, fájdalomcsillapítás nem opció. Itt haladni kell. Már azt hittem, túl vagyok rajta, mikor jött a tamponálás elölről. Mi lehet ebben olyan gáz... mondjuk egy agyon gyötört (néhány órája még égetett orrba) feltuszkolnak 5 db kisujj méretű tampont. De, de, elfér annyi. Mondjuk jut belőle kb a könnycsatornától az arcüregig mindenhova. Őszintén mondom, hogy életem legfájdalmasabb "élménye" volt ez az egész. Az, hogy szülés közben kicsit anyáztam és hangosan nyögtem, az egy dolog. Ez alatt zokogva sikítottam, ordítottam és hála az égnek épp kibírtam míg készen lett és csak utána ájultam el a fájdalomtól. 
Hogy mi történt még aznap este, arra nem nagyon emlékszem, valamikor éjjel egy kórházi ágyban eszméltem fel legközelebb. 

1.nap: Szombat. Az érzet alapján kb egy gránát robbant a fejemben, amit kívül-belül most tamponálások, madzagok tartanak össze. Beszélni nem tudok, nyelni sem. Mondjuk az eszembe sem jut, hogy egyek vagy igyak, de a saját nyálamat is folyamatosan kiköpködni elég furcsa volt. Folyamatos infúzió, műtét utáni fájdalomcsillapítók, gyógyszerek és sok folyadék, mivel szájon át semmit nem tudok bevinni. Rohadtul fáj minden nyaktól felfelé.

2.nap: Vasárnap. Kb ugyanaz, mint az előző nap. Fekszem, hörgök, fáj, infúzió. Beszélni, enni, inni még semmi.

3.nap: Hétfő. Annyira rettegtem ettől a naptól, hogy azt elmondani sem tudom. Ugyanis eljött a pillanat, hogy kiszedik a Bellocqot. Rettegtem, hogy mennyire fog fájni, hogy egyáltalán hogyan csinálják. De amitől a legjobban féltem, hogy kiveszik és újra vérezni fog. Hiszen akkor nincs mit tenni, vissza kell rakni. Nem hiszem hogy azt túlélem. Imádkozom.
Kivették. Röviden rohadt kellemetlen, de azért a berakással össze sem hasonlítható, viszonylag gyors művelet. És valami eszméleten megkönnyebbülés a fejemnek! És nem vérzik! :) Boldogság! Hála.
Most aztán jön a jó világ... tudok nyelni! És beszélni... ;) Ideje bemutatkozni a kórteremben a csajoknak.
Na, persze azért ez a fizikai trauma nem nyomtalan az ember torkában, úgyhogy napokig még pépes menüt kapok. Azt se nagyon tudom megenni, de egy kis szívószállal már legalább 1 deci üres levest ebédeltem! És végre tudok inni, ami órási! Három nap folyamatosan nyitott száj (az orromon ugye óriási kötés), és nem ivástól olyan szinten kiszárad folyamatosan a szám, hogy lapokban jött le róla a bőr. De talán ennek vége. 

4.nap: Kedd. Újabb lépés, az orromban lévő 5 tamponból ma kivesznek 3-at. Nekem persze a szokásos rettegés jön, mi lesz ha vérzik. Szuperdokim kedves és megnyugtató, mint mindig. Végtelen óvatosan kiveszi szép sorban... továbbra sem értem, hogy ezek a nagy izék a fejem melyik részében fértek el. Az biztos, hogy óriási megkönnyebbülés. 
Mostanra ettől az egész fizikai traumától jobb oldalon az egész szemem, arcom tiszta ödéma, az orrom ugye teljesen torz napok óta. Plussz ugye az állandó parittya kötés, ami nélkül már el sem tudom képzelni az életet. Úgy nézek ki, mint akit agyba-főbe vertek. 
Délután újabb meglepetés, érzem hogy könnyezik a szemem. Megtörlöm, de valami nem stimmel. Ez vér... vér! A szememből?! "Futás" (azaz mászás) ki a nővérkéhez. Megnyugtat, hogy igen, simán előfordul, ez ilyenkor normális. Hááát... oké, szóval normális, hogy az ember a szeméből is vérzik. Akkor jó, visszafekszem. 
Délután még egy gyors branül csere, a könyökhajlatban 4 napot bírt, szúrnak egy újat a csuklómnál. 

5.nap: Szerda reggel, vizit után rögtön irány a vizsgáló, kiveszik a maradék 2 tampont. Ez volt a terv. De éjjel 2-kor arra keltem, a szokásos érzés mellett, hogy a teljesen kiszáradt szám, torkom miatt inni kell egy kortyot, érzem, hogy valami nem stimmel. Mintha lenne valami a torkomban. Irány a nővérke... mire kiérek a 20 méterre lévő szobába, már öklendezem. Belenéz a torkomba, basszus, hátracsúszott az egyik tampon az orromból. Dőljek előre, hívja az ügyeletest. Az ügyeletes doki gyorsan kihúzta a torkomon keresztül. Ez erre akart távozni, remek. 
Aztán visszatérve a tervhez, reggel a vizit után kiveszik az utolsót is. Az orromban egyetlen pici krémes vatta, semmi parittyakötés... és ezennel a másik oldalon tudok levegőt venni és végre becsukni a szám. Őrületes!
Ma már szinte minden pépes kaját megettem, de legalább megkóstoltam. Kapok levegőt és sokkal kevésbé fáj az egész cucc. Szuper, haladok!
Mondjuk a derekam az mostanra totálkár, hiszen ebben az egész sztoriban szigorúan tilos rendesen lefeküdni, úgyhogy 5.napja ilyen félig ülő pozícióban lévő ágyon vergődöm. 

6.nap: Csütörtök reggel, némi kis pánik már megint, mert orromban lévő vatta nem fehér... doki megnyugtat, hogy egy kis vér szivárgás még rendben van. De ez most már mindig így lesz?! Aztán kiderül, hogy a Bellocqnak ellentartó madzagok vágtak egy kis sebet az orromnál és csak onnan van a szivárgás. Huhh... nyugi. 
Ma már egész virgoncan, végre lezuhanyozva, már tudok banánt is enni, meg kalácsot, minden szuper! 

7.nap: Péntek. Eddig élveztem az Uzsoki vendégszeretetét. Gyors ellenőrzés még a vizsgálóban, minden okés, mehetek haza! Ezúton is millió hálám az egész csapatnak a fül-orr-gégészeten! Kedves, gondoskodó, megnyutató és végtelenül profi mindenki!
Délelőtt végre itthon, nagyon jó. Bubi délben amikor hazajött a suliból, rám ugrott és csak ölelt vagy fél órát az ágyban. Annyira szuperhős volt, ahogy kibírta ezt az egészet. Rettentő büszke vagyok rá. 

Rengeteget imádkozom és szívből bízom benne, hogy túl vagyok ezen az egészen. De azért tegyük hozzá, hogy ezen az egy héten túl még mi minden kapcsolódik a történethez. Még megyek egy CT-re, aztán haemofpiliai kivizsgálásra (bár itt nem állapítottak meg vérzékenységet, vagy hasonlót, de biztos ami biztos). Egy hét szigorú ágynyugalom és utána is hetekig rendkívül kímélő üzemmód. Tilos orrot fújni, lehajolni, emelni 1 kilónál többet, tilos a kávé, a meleg víz, bármi ami megmozdítja a vérnyomást, 6 hétig tilos bármiféle sport, mozgás, szex és hasonló aktivitások. Orr krém, orr olaj és társai 2 óránként. Stb...
És persze egy olyan mértéktelen para, ami ki tudja hány hónap mire elmúlik. kb fél percenként nyúlok az orromhoz, és rettegek, hogy nehogy valami elinduljon. Ez nem tudom mikor fog elmúlni. 
Az erőnlétem az gyakorlatilag teljesen le lett nullázva. Ma reggel megcsináltam a kisfiamnak egy rántottát, majd fél órát lefeküdtem pihenni, hogy utána meg tudjam csinálni az én zabkásámat... hurrá. Saját magam szelleme lettem. Fizikálisan ez azon kívül, hogy alig bírok lábra állni, látszik az egy hét alatt vesztett 5 kiloból is. 

Hát, ez történt. Nincs ebben semmi tanulság, vagy hasonló. Egyrészt azt hiszem csak jól esik kiírni magamból. Fizikailag, lelkileg is traumatizált ez a sztori. 
Ha mégis valami konzekvenciát keresünk benne, hát akkor legyen annyi, hogy aki elmegy Covid teszteket végezni, az ne felejtse el, hogy vele szemben nem egy gyakorló bábú van, hanem élő, érző (és vérző) ember! Lehet, hogy csak a rossz csillagállás áldozata voltam, de hogy ezt a lavinát egy fizikai sérülés indította el, az nem kétséges. Kérve kérek minden tesztet végzőt, hogy legyen óvatos! Ahogy a szuperdokim velősen összefoglalta a kórházban, "az orr nem az agyban van"!

(És mielőtt bárkinek eszébe jutna kifordítani, nem vagyok sem tesztelés, sem bármely óvintézkedés ellen! Bár őszintén remélem, hogy soha életemben több Covid tesztet nem kell csináltatnom.)

Vigyázzatok magatokra!

Lassan kifelé megyünk a vírustól fenyegetett, karanténba zárt időszakból. Többen kérdezték, hogy bírtuk... hogy én hogy bírtam, arról már volt szó. De hogy bírta az én elsős kis csodabogaram?! 
Először is, mint tudjuk, a mi karanténunk kissé megnyúlt, hiszen a hivatalos bezártság előtt benyalt a gyermek egy bárányhimlőt (+3 hét), illetve amint kezdhettünk volna végre jönni-menni az elmúlt hetekben, gyorsan hozta a szokásos "eltöröm valamimet a szünet elején" programot (+2 hét). Most egész jól megúsztuk, csak egy lábujját törte el... De hogyan is nézett ki az élet tavasszal?

Emlékszem, amikor március közepén elmeséltem neki a hétvégén, hogy bizony most bezárnak a sulik és mindenki itthon marad. Ez számunkra, sokat edzett felnőtteknek is új helyzet, nem hogy az Ő kis bejáratott világában... legalább ötször futottunk neki, mire összeállt a kép, hogy nem megyünk suliba, anya se meg az irodába és bizony itthon fogunk dolgozni és tanulni. Első reakció: Hurrá!!!
Aztán egy hét  után jött a valóság, amikor a tanítónéni elkezdte küldeni naponta a feladatokat, amit el kell végezni... na, ez már nem volt olyan vicces. 
A legfontosabb egy jó napirend lett volna, nem kérdés. Összehangolni a munkát, a sulit, az online vásárlásokat (nem vicc, hónapokig nem tettük ki a lábunkat az ajtón, így bizony külön figyelmet kellett szentelni a bevásárlások összeállítására is - online), a mozgást, a "gépezést", a játékot és mindent. Nem sikerült. Sajnos a munkával járó leterheltség és rapszódikus időbeosztás miatt minimális fő pontokat tudtunk csak beilleszteni a napokba... 9-kor az első tanulás, 12-kor ebéd. 
A tanulás kemény dió volt, be kell látni. Hogy vajon kisebb vagy nagyobb gyerekkel könnyebb-nehezebb ez a helyzet, azt nem tudom megítélni. Gondolom minden életkornak meg van a nehézsége és sajátossága. Jelenleg nekem adott egy elsős fiúcska, aki írni, olvasni és számolni tanul. Nem lehet kiadni neki a feladatot, még a legkisebbet sem. A tanulás kizárólag úgy megy, hogy mellette ülök és mutatom, magyarázom, várok (türelemmel!)... drukkolok minden egyes szépen kerekített "o" betűhöz és türelemmel várom, hogy a kis ujjain kiszámolja mennyi 16-9. Ha nem megy, előkapjuk a színes kis pálcikákat és azzal lebábozom, hogy mennyi is 16-9. Aztán békát gyártunk wc papír gurigából, verset tanulunk, kreatív szendvicset készítünk és századszor is kijavítom, amikor összekeveri a 'd' és a 'b' betűt. Közben túlterhelt vagyok és türelmetlen, ezt nyilván a gyermek nagyon rosszul viseli, így sokszor a tanulás sírásba fullad. Kb egy hónap után újratervezés... nem leszünk maximalisták. Nincs szorgalmi, csak ha  gyerek boldogan kéri. Ha lemarad a rajz feladat, vagy csúszik egy hetet, nem esünk kétségbe. Így egy fokkal jobban működik. Sokszor mondta Buksi, hogy én persze nem tudok jól magyarázni és a tanító néni sokkal jobb. Igaza van. De azért én boldogan, fáradtan és csodálva néztem mindig, hogy milyen furfangos módon áll a matekhoz és bár egy szabályos karikát nem tud rajzolni, de hibátlan írott 'k' betűt bármikor.
Na de miért is vagyunk mindig itthon?! Már nagy fiú, értelmes, így sokszor átbeszéltünk. Mi az a vírus, mi az a karantén. Miért beszél ugyanaz a furcsa hangú néni minden délelőtt 11-kor. Miért kell a maszk és a fertőtlenítő és miért nem megyünk még a játszóra sem. Megértette és elfogadta. Úgy emlékszem kb 6 hét után merült fel először, hogy kitegyük a lábunkat az ajtón. Jött a jó idő, megbeszéltük, hogy irány a parkba rollerezni. Innentől kezdve két nap volt, hogy meg tudjam győzni, hogy sportolni ki szabad menni. A megoldás az volt, hogy leültünk együtt nézni a kormányinfot és amikor a furcsa hangú nénitől hallotta, hogy sportolni szabad, akkor volt hajlandó lemenni. Éljen a szabálykövetés! :)
Teltek-múltak a hetek, aztán már hónapok... gyereknapkor több osztálytársa azt rajzolta, mint kívánság, hogy találkozhasson végre a többiekkel. Tündériek voltak. De hogy élte meg ezt egy auti gyerek? Nem így. Legalábbis az enyém nem. Mikor megkérdeztem, hogy nem hiányoznak-e neki a srácok, úgy nézett rám, mint egy ufóra... Nem, neki nem hiányoznak. Ő szeret egyedül, illetve velem lenni. Lássuk be, ilyen helyzetben van előnye a sajátosságainak. Aztán azért bevallotta, hogy két ember hiányzik, a Nana, természetesen, meg a tanító néni! Egyrészt repesett a szívem, hogy már elsőben, egy elég döcögve indult tanév alatt mégis ilyen kapocs alakult ki benne, ez óriási! Másrészt eszembe jutottak az ovis évek, amikor a betegség vagy szünet alatt szintén csak az ovónéni hiányzott... :) Furcsa ez. Hogy ezt később hogyan fogják kezelni a társai, azt nem tudom, biztos nem mindenki fogja megérteni. 

Hova jutottunk ebben a 3-4 hónapban? 
Az autizmusnak remek előnyei vannak karantén idején! Bizonyos dolgokban görcsösen ragaszkodik szabályokhoz, tehát ha nem megyünk le, nem gond, hiszen nem szabad lemenni. Nincs igazán szüksége társaságra, nem szenvedett attól, hogy magányos és hiányoznak a gyerekek. Sokat változott a viselkedése is. Az első néhány hét káosza után egyszerűen kicsit belassult, lenyugodott. Valószínűleg nagyon jót tett, hogy sokkal kevesebb inger érte, kevesebb dolog stimulálta.
Befejeztük az első évet a suliban. Emlékezetes lesz, az biztos! Talán nem ott tart, ahol normál menetben a suliban tartott volna. De ez szerintem nem baj. Majd behozzák. Amit nekünk - így együtt - teljesíteni kellett, azt sikerült. Haladtunk az anyaggal, gyakoroltunk és talán nem utálta meg a tanulást általam... :) A végeredmény egy csodaszép kis bizonyítvány és oklevél az otthon elvégzett szorgalmas tanulásért!
A gyerek gép függő lett. Ez van, sajnos. Bizony napi sok óra tablet, xbox vagy hasonló. De mentségemre legyen, napi 8 óra munkát képtelenség megoldani máshogy. Azért nem vagyok teljesen kétségbeesve, rá lehet venni továbbra is másra, élvezi a telken a függőágyat, a sétákat és még festésre, vasalós gyöngyözésre is rá bírom venni. Nincs veszve minden...

Talán a legérdekesebb az emberi kapcsolatai ahogy alakultak. Még csak kezdünk "éledezni" és kimozdulni, tehát még nincs sok tapasztalat. De ami van, sajnos nem mind jó. A telekszomszédunk egy végtelenül kedves, aranyos idős pár. Nagyon szeretik Buksit, és azt hiszem ez kölcsönös, még ha a maga félénk módján is. Tavaly már simán első szóra elment velük sétálni, vagy átment és a szomszéd bácsival egyedül csónakázott! Most? Egyelőre a kapujukon se lépett be. Jó pár méteres távolságtartás, nulla kommunikáció. Sokat vagyunk most itt, remélem azért ez változik majd.
De mindennek van jó oldala is! A köztünk lévő anya-gyerek szövetség olyan erős lett, mint még soha. Mindig is jó kapcsolatunk volt, de most nagyon közel kerültünk egymáshoz. Csak hogy néhány látható jelét említsem, rendszeresen kapok ölelést és puszi! Csak úgy! Imádom... :) 
A nyáron azért lesz próbatétel, hiszen jelentkeztünk 1-2 táborba. Meglátjuk mi sül ki belőle. Jó lenne, még az újrakezdés előtt valami közösségi élmény, ami remélhetőleg jól sikerül.

Nem könnyű időszak ez se szülőnek, se gyereknek. És azzal, hogy a nagy riadalom alább hagyott, nem lett könnyebb. Hiszen előttünk az egész nyár! Van akinek anyagi, van akinek szabadság a szűk keresztmetszet. Igen, fél év kihagyás egy ekkora gyereknek a tanítói rendszer, a fejlesztés nélkül, egy kissé káoszos, furcsa mindennapokban bizony érezhető. De én hálás lehetek - mint oly sokszor - nálunk egészen jól alakult. A kisfiam jól viselte, szinte jó hatással vette az akadályt és szépen alkalmazkodott az új helyzethez. Aztán hogy fogunk majd visszaállni a normál kerékvágásba ősztől? Na, arról fogalmam sincs... Lassan azt sem tudom elképzelni, hogy kicsípve, szolid sminkben az irodában dolgozzak. Hogy Buksi hogy fog visszaszokni a reggeli kelésre és az egész napos suliba? Ez majd a következő nagy kihívás lesz ősszel... :)

Pontosan ma 2 hónapja vonultunk a gyermekkel önkéntes karanténba, miután elrendelte a munkahelyem a kötelező home officet és 03.13.-án este bejelentették az iskolák bezárását. Nem tudtuk mennyi időre szól ez az új helyzet, de valami gyermeki izgalommal vetettem magam bele és szerintem sokan mások is. Kialakítani az otthon tanulás feltételeit, átalakítani a munkafolyamatokat irodán kívüli környezetre, berendezkedni arra, hogy nincs vásárolgatás, vagy „átdobom a Nagyihoz a gyereket kicsit”. Izgalmas volt, eleinte. Most két hónap után azt kell mondjam, hogy rohadt fárasztó, kimerültem és végtelen türelem kell ahhoz, hogy ne fulladjanak a kommunikációim hisztibe. Eszembe jut, hogy az első hetekben minden csatornán azt lehetett hallani, hogy milyen remek lehetőség is ez a kényszerű karantén, hiszen végre együtt lehetnek a családok, ez a lelassulás ideje, több idő lesz játszani a gyerekkel és hasonlók… Nem tudom észrevettétek-e, de kb 2-3 hét alatt még a bulvár médiából is eltűntek ezek a hülyeségek. Azt hiszem nagyon hamar rájöttek az emberek, hogy ez baromira nem erről szól. Csak hogy a saját helyzetemet nézzem, úgy érzem, hogy azt a bizonyos mókuskereket valami gonosz nagy órás megkaparintotta és dupla sebességgel pörgeti második hónapja! Én meg, mint egy kishörcsög, csak rohanok, rohanok magam után, pedig már majd kidőlök a mókuskerékből, de hát tudjuk, nincs kiszállás…           
Nemrég ért véget egy tök jó vezetői tréning, ahol megtanultuk, hogy fontos beazonosítani a különböző szerepeinket és eszerint tervezni a feladatokat, tennivalókat. A fene se gondolta volna, hogy ez a kissé „tankönyv-szagú” dolog ilyen hasznos. Lássuk hát, a szerepeket…

1, Anya vagyok. Nem kérdés, hogy ez az első számú szerep az életemben kb 8 éve. Röviden azt tudnám mondani, hogy szeretem, imádom, a világon mindennél jobban a gyerekemet… de szemmel látható vagyont adnék most 24 óra magányért. Pontosan 2 hónapja, a nap 24 órájában vagyunk négyszemközt. Mindegy, hogy dolgozni, tanulni, aludni, főzni, takarítni, legozni, nagybevásárlást összeállítani a webáruházban, vagy épp hajat festeni kell, akkor is együtt vagyunk. Lehet hogy ez minden anya vágya, de legyünk őszinték, ez brutális. Nincs egyetlen egy perc csend az életemben 2 hónapja. Rettenetesen fárasztó. Viszont mégis azt kell mondjam, egy csodává alakult anyaként ez az időszak. Eddig is nagyon szoros kötelék volt köztünk, de ami most történt, történik, az tényleg egy csoda. Adott egy auti gyerek, aki messze nem bajnoka az érzelem kifejezésnek, de mostanra olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy naponta többször megölel, igaziból megpuszil! Talán másnak ez nem nagy szám… de nekem az. Hónapig nem lehetett korábban egy puszit kikönyörögni. Jó-jó, azt, hogy „Szeretlek, Anya.” továbbra sem hallom (utoljára tavaly szeptemberben egyszer), de nem baj. Én ettől még rengetegszer mondom neki és sokszor már – ha halkan is – de rávágja, hogy „én is”! Maga a csoda ez. Hogy ilyen szintű összezárás nélkül lett-e volna ilyen időszakunk? Talán nem.

2, Számviteli csoportvezető vagyok. Hát igen, a másik főállás, a meló, ami bizony nem állt meg egy pillanatra sem! Nagyon érdekes tapasztalat ez. Az első 1-2 hét, ami szó szerint 24 órás pörgés volt, hogy átalakítsuk a folyamatokat home office kompatibilisre. Sok kihívás volt, sok megoldás született. Meglepően gyorsan és hatékonyan átálltunk és működünk azóta is, hibátlanul. De persze azért nem egyszerű. Összehangolni minden áldott nap – a sokszor több órányi – skype megbeszélést az itthoni sulival, a kollégák gyerekeinek az elfoglaltságával, az esetleges házastársak munkájával, a családokban lévő kisbabák alvásával és mindennel, ami az irodai környezetben fel sem merül. Most is láthatatlan tényezők ezek, de már tudunk róla. Hiszen a gyerekek beledumálnak a megbeszélésbe, vagy épp a kerítésen kukorékoló kakast halljuk a háttérben, ha valaki egy kis nyugalmat keresve a kertbe megy skypeozni.               
Teljesen egyedi az, hogy ki hogyan éli meg ezt az időszakot munka szempontból. Van, akire nagyon jó hatással van, hogy nem kell utazni, nem kell bejárni és ettől szárnyakat kap. Van, aki hullámzóan tud dolgozni, attól függően, hogy a család többi része épp ott van, vagy nincs. És van az a külön állatfaj, mint én, aki egyedülállóként nem kell azon töprengjen, hogy mikor lesz nyugalmasabb időszaka, hiszen soha nem lesz. Bizony, bizony meg lehet tanulni úgy dolgozni és koncentrálni, elmélyülni a feladatokban, hogy a háttérben folyamatosan szól vagy Xbox, vagy valami mese, hogy a napirend tervezésének sarokpontjai a skype értekezletek, az írás-matek-olvasás óra és az ebéd idő. Lehet egyszerre emailt írni és a ’nagy s’ betű írását tanítani a gyereknek. Persze nem normális helyzet ez, éppen ezért nem is lehet normális ütemtervet tartani. Amíg én hajnalban tudok jobban haladni, amíg még alszik a gyerek, addig más késő este, amikor már alszik, vagy épp délelőtt, amíg online órája van a gyerekeknek… Így az irodában 2 perces kérdés-válasz helyzetek néha 1-2 nap hosszúra nyúlnak, mire a párbeszéd végére érünk emailben, vagy skypeon. Azt meghatározni, hogy vajon hány órát dolgozhatunk egy nap, az teljesen esélytelen. Végtelenné vált az idő, és napi pár óra alvástól eltekintve valahogy összevegyítve, folyamatosan történik minden. De az lényeg az, hogy történik és működik! És ezért hálás vagyok!

3, Tanítónő vagyok. Nem, nem vagyok tanítónéni… de most muszáj. 2 hónapja itthon tanulunk. Nem, nem úgy, mint a magántanulók, ahol szépen napirendbe építve tanulnak. Hirtelen, rám zuhanva, felkészületlenül és állandó időhiányban. Hála Istennek, hogy van egy szuper jó tanítónénink, aki ebben a lehetetlen helyzetben is igyekszik mindent megtenni és segíteni a gyerekek haladását. Aranyos játékos tanulások online programokban, amit a gyerek imád, hiszen az „csak egy számítógépes játék”, nem igazi tanulás. Videó magyarázatok minden új betűhöz, témához. Kreatív feladatok, amiket otthoni dolgokból kell elkészíteni. Ezek nagy segítségek. De ne felejtsük el, elsős gyerek, ráadásul a kacifántosabban fajtából. A legnagyobb türelem mellett is bizony elszakad a cérna néha. Ő még nem tanul egyedül, de még csak egy sort sem ír végig egyedül. Ahhoz, hogy belátható időn belül készen legyünk a napi adaggal, ahhoz bizony lelkesen, mosolyogva és végtelenül nyugodtan kell drukkolnom és biztatnom minden egyes betű-kanyarintásához, minden egyes összeadáshoz és szó kiolvasásához. De nagyon tanulságos időszak ez! Látni azt, hogy hogyan tanul a fiam és mit hogyan ért meg, nekem maga a csoda. Ezt nem látjuk, ha az iskolában tanulnak. Max elmeséli, hogy ma vették a ’gy’ betűt. De hogy hogyan cseréli az olvasásnál a ’cs’-vel, vagy hogyan kezd időnként visszafelé olvasni szótagokat, azt nem látom. Mint ahogy azt sem, hogy matekból valami elképesztő furfang van a fejében. Soha nem fogom tudni sajnos érteni és követni a logikáját. De tudom csodálni, nap, mint nap. Amikor lehet hogy nem tudja kapásból kiszámolni, hogy mennyi 17-9, de két kivonásra ránézve minden esetben hibátlanul tudja, hogy melyik eredménye lesz nagyobb. Annélkül, hogy kiszámolná. Ahogy egy barátom mondta nagyon találóan, „látja” a számokat. Bárcsak én is egyszer láthatnám amit Ő, mennyivel egyszerűbb lenne.      
Így hát minden téma egy meglepetés. Amíg egy tök egyszerű behelyettesítéses feladat számára egyelőre felfoghatatlan (hiszen az elvont dolgok kezelés egyáltalán nem megy), addig a térlátása és a térgeometria úgy megy zsigerből, mintha az valami veleszületett tartozék lenne.       
Maximalistán kezdtük, igyekeztünk mindent mindig megcsinálni, hiszen az volt a fejemben, hogy te jó ég, le ne maradjon valamiből a gyerek. Aztán eljött az a pont, hogy ezt elengedtem. Bizony nem csinálunk szorgalmit, sőt, van hogy a hétfői anyag végére csak szerdán érünk, ha úgy adódik. Ha valami nagyon nem megy, akkor besegítek. De megtanultam itt is elengedni. Azt hiszem az a fő szempont, hogy ne essen vissza a gyerek, és ami minimum elvárás, abban haladjunk. Nem, nem Ő fog a legszebben olvasni második elején, és lehet hogy nem készül el minden rajz házi feladatunk. De igyekszünk. A fő célom ebben az új szerepben, hogy ne rontsak azon a csodán, amit az első félévben megtapasztaltunk. Megtaláltam a gyerekem sajátos igényeinek tökéletesen megfelelő iskolát, van egy szuper tanárnénink, aki fél év alatt elérte, hogy minden szabályt megtartva, szorgalmasan, rendesen tanuljon a gyerek és (ÉS!) szeret iskolában járni! Nincs ennél fontosabb, hogy ezt ne rontsam el. Nem érdekel, ha ebből-abból kicsit lemarad, vagy nem lesz tökéletes a tudása. Persze hogy nem lesz, nem vagyok igazi tanár, csak ilyen botcsinálta, karantén-tanár. Abból is a fáradt és ’soharánemérő’ típus. De a tanulást továbbra is szeresse, legyen érdeklődő és lelkes és nem okozzak benne olyan törést, vagy negatív élményt, amit aztán sokkal nehezebb lesz másodikban kikorrigálni, mint mondjuk egy rosszul összekötött betűpárt.

4, Nő vagyok. Bármilyen furcsa – így egyedülállóként a karanténban – bizony ebben a szerepemben óriási, nem várt változások történnek. Épp ez a bolondéria előtt kezdtem (néhány évente rendszeresen felmerülő) fogyókúrámba. Majd itthon maradtunk, és úgy ahogy van, azonnal megállt a mérleg ott ahol volt. Pedig épp kezdet kimozdulni. Ettől úgy megrémültem, hogy kipróbálva a sorra induló online edzéseket és tornákat, mára eljutottam oda, ahol még soha életemben nem tartottam. Napi szinten, rendszeresen tornázok. Sőt, kezdem élvezni. Őrület. Soha nem volt fontos ez, és bizony így napokra a 40-től, pontosan látom ennek a hátrányait. De majd most! J Arról nem is beszélve, hogy mivel 2 hónapja nulla sminkelés (itt külön hála a céges utasításért, hogy nem javasolt a webkamera használata), a bőröm is boldogan, szabadon lélegzik, szinte láthatóan örül ennek. A hajam szokás szerint nő havonta 2 centit biztos, úgyhogy még 1-2 hónap itthon, és a kollégák tuti nem hiszik el, hogy nem csináltam valami spéci hajhosszabbítást…

5, Társasági ember vagyok. Nem, nem vagyok az. Eddig is tudtam és ez most még jobban érzem, értem. Lehet, hogy szörnyen hangzik, de nekem nem hiányoznak az emberek. Legalábbis nagyon kevés. Nem hiányoznak a „repi” beszélgetések, a társas ebédelések és a boltban lézengő tömegek. Persze, hiányzik az a néhány ember aki fontos, de ennyi. Sokkal inkább hiányzik az a 10 perc egyedüllét, ami a gyerek iskolában kirakásától a munkahelyemig tart. Bizony, micsoda érték az a 10 perc!

6, Gyerek, testvér, nagynéni vagyok. Hát igen, ha valami hiányzik, akkor a család. Hiányzik az Anyukám, bár így is minden nap beszélünk, sokszor többször is egy nap, de hiányzik, hogy a telken a teraszon pezsgőzzünk és megváltsuk a világot, vagy csak vihogjunk valami baromságon, mint a tinik. Mert röhögni, azt mindig tudunk… Hála az égnek! Hiányzik a család, a tesók és a kisebb nagyobb gyerekeik, hogy bandázzunk, hogy bepótoljuk a sok elmaradt családi szülinapozást, hogy megdögönyözzük a kicsiket. De sebaj, nemsokára… aztán úgy bepótolunk mindent, hogy csak na!

Van még egy csomó szerepünk az életben… háziasszony vagyok, igen, gondoskodni kell, hogy karanténban, lakás elhagyás nélkül is mindig minden legyen itthon. Rutinosan rendelek neten a friss epertől a legóig, a hajvágótól, a mosószerig mindent, ha kell új zoknikat a gyereknek a kinőtt helyett. Igen, talán a lakásnak is jót tesz az időszak, mert azért bármilyen mókuskerék is ez, mégiscsak látszik az itthon lét. Sok-sok szelektálás, rendezés, takarítás. Van még mit tenni. De hát nincs ebben semmi izgalmas, mindenki ezt teszi.
Vannak szerepek, amiket pedig el kell – időszakosan – engedni. Nem tudok abban a metorszülői feladatban működni, mint korábban. Néhány auti csoportban aktív tag voltam, aktív segítő, sőt volt néhány konkrét szülő is, akivel rendszeresen konzultáltunk, tapasztalatot cseréltünk, beszélgettünk. Ez most nem fér bele. Nem szabad ezen túl sokat agyalni, el kell engedni. Majd lesz megint máshogy.
Nem vagyok jelenleg a gyerek fejlesztő pedagógusa sem. Félbemaradt a finommotorika tréningünk és több más is, de ez van. A józan ész megtartása áldozatokat kíván. Majd később felveszük a fonalat és bepótoljuk. Addig elengedünk, ez most fontosabb. Bár egyébként inkább csak szabin vagyok ezügyben, mert bizony már tervezem a következő tréningeket… de erről később.              
Megszűnt az az idősáv is, amikor kreatív lehetek, vagy kikapcsolhatok. Nincs idő kézbe venni egy könyvet, nincs idő kézimunkázni vagy bármi kreatívat csinálni. Nem baj, majd lesz. Ezt most ilyen. Nem küzdök köröm-szakadtáig, hogy legyen „énidőm”. (de utálom ezt a szót is) Nincs. Nem baj, fontosabb dolgok vannak. Majd lesz. Ez látszik mondjuk a blog bejegyzések „gyakoriságán” is…

Furcsa, nehéz és mindenkinek új helyzet ez, amiben most élünk. Azt biztos, hogy sokat fogjuk emlegetni ezt az időszakot. A mostani sulisok, akik így csináltak végig ez fél évet, akiknek átalakult a munkája, a szokásaik, vagy akik épp most kezdenek életmódot váltani. Nagyon sokan hátrányosan és rosszul jönnek ki ebből az időszakból. Azokról nem is beszélve, akiket közvetlen érint, és a betegséggel kell megküzdeniük. Lehet siránkozni – tán egy kicsit azt is tettem – de nem komoly ez!         
              
Isten minket a tenyerén hordoz. Ezt már oly sokszor megmutatta, miért épp most ne tenné? Teszi is, vigyáz ránk. A munkám változatlanul meg van, van jövedelmem. A tanulás, ha döcögve is, de megy, és ha kell, a tanárnénire bármikor számíthatok, tanácsát kérhetem. A gyerekre egészen jól hat a karantén, néhány hetes átmenet után, alapvetően belassult, lenyugodott, alkalmazkodott. (nyilván jót tesz a kevés inger neki) Jól vagyunk, egészségesek és mindenünk meg van, ami szükséges. Mi kellhet még?! Semmi.
Persze van egy csomó aggodalom az ember fejében, hogy fog vajon egy auti gyerek több hónap teljes elszigeteltség után szocializálódni, visszaszokni társaságba? Hogy fogjuk megoldani a nyarat, ha lassan vissza kell térni dolgozni? (ha lesz is tábor, szinte kizárt, hogy rögtön tudjon alkalmazkodni egy ilyen helyzethez) Hogy fog sikerülni az évvége? Én vajon hogy vizsgázom le, mint tanár? J Mi lesz, ha lazulnak a szabályok, vajon meg tudjuk óvni az egészségünket? És még rengeteg kérdés van, amire nincs válasz még. De nem is a mi dolgunk mindent előre tudni….

Az életben vannak nehéz helyzetek, kihívások, rossz időszakok. Persze relatív, hogy ki mit él meg nehéznek vagy elviselhetetlennek. De most van egy közös pont sokunk életében. Egy agresszív, gyorsan terjedő járvány, ami közvetve vagy közvetetten, de a Világ teljes lakosságát érinti. Bizony itt Magyarországon is. Mindenkit. 
De mégis hogyan lehet megtartani a józan eszünket ebben a helyzetben és egyik napról a másikra átállni egy teljesen új életmódra?! Igen, életmódra. Mert a jelenlegi szabályok nem két hétre szólnak és nem is maradnak ilyen barátságosak, mint jelenleg, ebben biztos vagyok. (és ez jól is van így) Sajnos fogalmam sincs, de igyekszik az ember mindent megtenni. Napról napra látom magamon és a fiamon is, hogy hogyan idomulunk az új helyzethez, hogy tanuljuk ezt az új felállást. Hol tartunk most?

Egy kis előzmény... Az egyébként egyáltalán nem beteges gyermeknek sikerült gyakorlatilag majdnem 5 hetet zsinórban itthon töltenie, kezdve egy jó torokgyulladással, aztán egy hét síszünet, majd 3 nap suli és újabb két hét itthon bárányhimlővel. Ez után 2 egész napot volt iskolában, mielőtt azokat lezárták. Összevetve ezt a hónapot - különös tekintettel a bárányhimlőre - és visszagondolva a tavaly nyárra, amikor gipszben töltötte a szünet jó részét, egészen edzettek vagyunk karantén ügyben. De ez valami más. Nem csak mi ragadtunk itthon, hanem már a fél ország.

9 nappal ezelőtt jelentették be, hogy minden iskola bezárja kapuit, digitális oktatás következik. Ezzel egyidőben elrendelték a munkahelyemen a teljes szellemi állománynak a kötelező home officet. Túl vagyunk az első ilyen héten, amit itthon töltöttünk, kettecskén. Egészen szürreális volt. Egyedülálló anyukaként edzett vagyok, hogy hogyan kell egyszerre, egy személyben gondoskodó anyukának és családfenntartó "apukának" lenni, hogyan legyek közben felelősségteljes szakember a munkában és hogyan legyek életvitelszerűen a fiam fejlesztő gyógypedagógusa. Meg van a rutin, hogyan lehet egyszerre figyelni éveken (egy életen) át, minden áldott nap arra, hogy legyen megfelelő méretű gumicsizma a gyereknek, rendben legyen a telken a gázóra leolvasás, időben vigyem a kocsit gumicserére, ne maradjon el a finommotorika fejlesztése a gyereknek, hogy a munkában proaktív legyek és precíz, hogy legalább egy meghallgatással támogassam azt, akinek erre szüksége van, és hogy mindig legyen itthon fekete vasalós gyöngy, mert az fogy a leggyorsabban.
De - mint sokszor az életben - rá kell jönni, hogy a határok nem ott vannak, ahol érezzük... sokkal több van bennünk, ha kell, sokkal többre vagyunk képesek. Itthonról dolgozni, úgy, hogy minden folyamatunkat és eddigi közös irodai megbeszélést, kontaktot átültessünk erre az új helyzetre, nem könnyű, de nagyon jól helytálltunk. Igaz, el kell felejteni a 8-9 órás munkaidőt. Az első napok gyakorlatilag reggel fél 5-től kb éjfélig tartottak, folyamatos pörgésben. Hajnalban van 2-3 órám csendben, amíg alszik a gyerek, ez az elmélyült feladatok ideje. Napközben 3-4 órányi Skype megbeszélés, ahol a legnagyobb siker, hogy ha a háttérben nem a gyerekek visítását és őrületét halljuk. Azok a rövid egyeztetések, melyek irodai körülmények között, személyesen maximum 5 percet igényelnek, azok rosszabb esetben több mint egy nap alatt érnek a végére, hiszen teljesen más az otthoni ritmusa mindenkinek. Van akinek kisbaba alvásához kell igazítani a munkát, van akinek fix időpontban van online oktatás, akkor ahhoz, stb... mindent írásban, mert sok a félreértés a személyes megbeszélések hiányában.
És akkor megérkezik az első tananyag a tanárnénitől! (ezúton is hálás köszönet a részletes leírásokért, tanácsokért, előkészített videókért!) Legszélesebb mosollyal az arcomon, teljes lelkesedéssel hívom a gyermeket tanulni, mire az lefolyik az ágyról, elkezd szenvedni, hirtelen éhes, szomjas, fáj a feje... épp elkezdett egy játékot, éppen pihenő ideje van és egyszerre görcsöl a bal kisujja. Innen szép nyerni! Mostantól tanárnéninek is kell lenni, úgy, hogy nem vagyok tanárnéni és nincs az a fajta tartás a gyerekben, ami mégiscsak az iskolában van.
De hogy miféle tartalékok vannak az emberben... meglepően gyorsan beálltunk az új rendre. A hét elejéhez képest pénteken, már nem 14 órát ültem gép előtt, csak normálisan kb 8-at. A hét elején még este fél 8-kor lettünk kész a napi tanulással, aztán szépen fokozatosan javítottunk az időn, pénteken már dél előtt néhány perccel minden készen volt! Fog ez menni!

Amit megtanultunk a héten:

1, Napirend!!! Bármilyen nehéz, ki kell alakítani. A gyereknek és a szülőnek is! Minden auti gyereket nevelő szülő valamilyen módon ismeri és használ/használt már napirendet. Az oviban nekünk is volt, óriási segítség volt. Suli alatt már nem kellett, elhagytuk. Hát, itt az idő újragondolni! Sőt, sokkal komolyabban, mint valaha. Ugyanis most nem csak a gyereknek készítünk napirendet, hanem saját magunknak is. Még a vizuális része kidolgozás alatt, de az időbeosztás elengedhetetlen! Reggel mosakodás, felöltözés, nincs pizsi nap! Ágyat be kell vetni. Reggeli van, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsi. Ez is éppen elég, nem mászkálunk ki közben a hűtőhöz. Fix időben van ebéd, és ha tetszik, ha nem, utána egy kis pihi (mese nézés főként). Bár ahogy Buksi mondja, "itthon nem koszolódik el", de este akkor is fürdés, anya mesél, fekvés. Ez a minimum a józan észhez. Aztán lehet finomítani. Pl: kialakult, hogy minden nap adott időben van délelőtt egy olyan megbeszélés, ami ideje alatt vezető nem fog keresni. Ez szuper lehetőség, hogy az első fél órás tanulást beiktassuk!

2, Mozgás. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy sportember. Nagyon nem... voltak régen úszós korszakok, de sok éve nem csinálok semmit. Ami persze nem jó, de ez van. Nekem századrangú a teendők sorában. Elegendő volt egyetlen hét, hogy ezt felülbíráljam! Amikor annyi mozgás sincs, hogy a boltba körbeszaladgálunk, vagy a munkahelyemtől elmegyek a gyerekért a suliban, vagy amit az irodában le föl szaladgálok, akkor bizony 2-3 nap alatt érzem, hogy baj lesz. Még a mindennapi magassarkú is hiányzik, egész más egész nap papucsban slattyogni itthon. Itthon vagyunk, tényleg itthon. Egyik szobától megyünk csak a másikig, tehát erre megoldás kell. Leporoltuk a szobabiciklit, sőt kitettük az erkélyre jó időben. Buksi és én is, minden másnap 25 percet kell tekernünk. Ez belefér, kibírjuk, mégis valami. A köztes napokon pedig óriási Just Dance versenyt rendezünk, ha már itt az Xbox... simán felér egy jó edzéssel... :)
És még egy, amit ajánlok mindenkinek. A decathlon a facebookon online napi edzést indított, naponta négyszer. Reggel 8-kor rövid pörgős átmozgatás, 12-kor egy 3 perces kihívás, 16 órakor egy 20-25 perces erősítő torna és 20 órakor egy kb 10 perces nyújtás és gerinc torna. Tegnap kezdődött és kipróbálásnak mindent megcsináltam. Ez lesz a napi sorvezetőnk!! Könnyű, teljesíthető, de rendszeres mozgás és nem utolsó sorban tökéletes keretet ad a napirendnek! Mától Buksi sem ússza meg.. :)

3, Mi lesz a gyerekek fejlesztésével? Néhány nappal ezelőtt még komoly viták voltak némelyik auti csoportban erről. Sokan ragaszkodtak hozzá, hogy bármi legyen is, ők bizony mennek a fejlesztőhöz, mert az KELL a gyereknek. NEM, ne menjetek! Pontosan tudom, hogy az auti (és más nehézséggel élő) gyerekek fejlesztése milyen fontos és központi kérdés. Erről szól az élete az érintett családoknak, hiszen ez az egyetlen ami lehetőséget ad egy önálló, élhető élet felé. De nem most. Természetesen nagyon hiányzik a rendszeres fejlesztés akár az ovi/iskolai vagy privát fejlesztő. Igen, ha kimarad 2-3 hónapig, az bizony lehet hogy egyes esetekben látványos visszaesést, romlást okoz. Lehet, hogy ezt újra pótolni ennél több idő lesz. De egészen biztos, hogy ez a néhány hónapos kimaradás nem fog a teljes fejlődésben maradandó kárt, hiányt okozni! Majd bepótoljuk... Ennél sokkal fontosabb, hogy megóvjuk a saját családunk, a fejlesztők, a pedagógusok és az ő családjaik egészségét. Engedjétek ezt el, ez most nem prioritás. Természetesen lehet segítséget kérni, sőt, ahogy látom teljesen természetesen állnak át a fejlesztők is a "távoktatásra". Rengeteg feladatot, tanácsot, segítséget tudnak így is nyújtani. Otthon millió és egy olyan játék van, amivel egyben fejlesztjük is a gyerekek különböző készségeit. Nézzetek körül a neten, legyetek kreatívak! 

4, Hogyan lehet otthon lekötni egy gyereket?! Nem kérdés, kertes házban élők óriási előnyben. De ez keveseknek adatik meg. Nekünk van egy kis erkélyünk, már ez is szuperjó! Szerintem ami működik, a rendszeres torna. Minden korosztály talál magának a neten, kreatív, vicceset. A másik ami nálunk nagyon jól működik, minden ami "online kihívás" vagy valami külső elvárás. Pl jelenleg nincs ugye Lego robotika foglalkozás sem, ahova hetente járunk. De van heti kihívás! Minden hétvégén elküldik mit kell megtervezni, megépíteni és fotón visszaküldeni. Hetek óta nem ült le magától legozni, de most, hogy ilyen "kihívás" van, olyan lendületet kapott és szuperjót alkottunk! Még ha elsőre húzta is a száját, nagyon belejött. És az, hogy el kell küldeni, valamilyen visszaigazolást kap, ez nagyon motiváló. Simán el tudom képzelni, hogy akár családok egymás között adnak ilyen kis feladatokat, amit aztán megmutatnak egymásnak. A gyerekek imádják!
Illetve, naponta alakulnak az online felajánlások és lehetőségek a napokban. Online követhető foglalkozások, torna, jóga, napi játék ötletek kicsiknek és nagyoknak, kreatív foglalkozások... minden. Találkoztam már online bábszínházi előadással, de még a fővárosi cirkusz is bemutat produkciót online. Rengeteg az ingyenes lehetőség, éljetek vele! Keresgéljetek, próbáljatok ki új dolgokat! 

5, Legyetek türelmesek! Azt hiszem ez a legnehezebb... Feldolgozni egy új helyzetet, új korlátokat. Nem vagyunk hozzászokva, hogy nem azt csináljuk amit szeretnénk. De ennek most itt az ideje. Mindenki feszült, a kényszerű bezártság mindenkinek nehéz. El kell engedni dolgokat! Nem agyalok azon, hogy a már másodszor lebeszélt favágás megint elmarad a telken... hogy mire újra eljutunk, valószínűleg egy dzsungel lesz. Nem agyalok azon, hogy most akartam autó támogatást intézni... majd intézem az őszi/téli körben. Nem agyalok azon, hogy le kellett mondani a tavaszi szüneti programot és várhatóan a nyári nyaralást is. Nem agyalok azon, hogy mikor és hogy tudunk majd húsvétozni vagy nyári tábort nézni... Ezek most nem fontosak. 
Ami fontos, a napi munka elvégzése, a napi tananyag megtanulása Buksival, és hogy minden legyen itthon amire szükségünk van. És természetesen a legfontosabb, hogy biztonságban legyünk mi is, a családunk, a kollégáink és barátaink. 

6, Néhány apróság... ami segít, hogy ne kelljen kimozdulnunk akár hetekig. Ha valamire nagyon szükség van, már mindent meg lehet rendelni. Én még az ebédünket is rendelem. Minden futár teljes védőfelszerelésben, érintésmentesen hozza ki a küldeményeket. Vészhelyzetben ez is jó. Aki teheti, tegyen ugyan így! Egyébként érdemes minden átvett dolgot áttörölni fertőtlenítővel. A gyerkőcnek is rendeltem a héten egy tonna vasalósgyöngyöt, és néhány kreatív foglalkoztatót még plusszban, illetve könyvet. Biztos lesz még ilyen, ha 1-2 hónap múlva is esetleg még itthon leszünk. Minden küldemény vagy azonnal fertőtlenítve, vagy mostantól 3-4 napig "doboz-karanténban" lesz. Napi bevásárlás.. nem szaladok le a kisboltba se friss áruért már napok óta. Bár picike mélyhűtőm van, csináltam egy fél üres polcot, ahol kifliket kettesével előre zacskózva lefagyasztottam, így az is van legalább egy hétre előre Buksinak (fagyasztóból kivéve és kiolvadva ugyanolyan mint frissen).  Joghurtot itthon készítem (tartós tejet oltom joghurttal, mindig az előző megmaradt adag végével). A fagyasztóba is tartalékoltam némi apró gyümölcsöt, illetve készültem befőttekkel. Ezek elkeverve a joghurttal, és kész is a finomság, gyerek imádja, tejtermék is meg van minden nap. De ha kell, friss gyümölcsöt, bármit, lehet házhoz rendelni. Tegyük ezt akkor, ha tényleg szükséges, előre átgondolva, minnél jobban tömörítve, ezzel is nem terhelve feleslegesen a futárokat.

Mi önkéntes karanténba vonultunk. Buksi 8 napja nem volt a lakáson kívül és fogalmam sincs mikor lesz. Én az elmúlt 7 napban 1-szer a ház aljában lévő kisboltba leszaladtam (persze szigorúan védőfelszerelésben és 10 perc alatt megjárva). Ez is igyekszem beszüntetni, vagy max heti 1 alkalomra koncentrálni. Ez most ilyen. Megszakad a szívünk, hogy nem találkozhatunk Nanával, hogy nem találkozunk jó ideig a tesóimmal és a gyerekeikkel, hogy nem látom a hugomék szép új lakásfelújítását, hogy sorra telnek a családi szülinapok, névnapok és nem találkozhatunk. Nagyon utálom, hogy megszakadt az idén elkezdett jó kis kirándulás sorozatunk, hogy a néhány hete sikeresen elkezdett fogyókúrám azonnal megállt ez a hét alatt, ahogy itthon voltunk. És megszakad a szívem, hogy nem tudunk az imádott kis telkünkre menni, pedig itt a tavasz! 
De most ez van! Itthon vagyunk, mert ezzel óvhatjuk meg magunkat és másokat is. Forr a vérem a sok csökönyös buta embertől, akit látok andalogni a piacon (ami felett lakunk), vagy a parkban sétálgatni beszélgetve! Tegyétek meg magatokért és másokért, hogy otthon maradtok! Ahogy napok óta kering a fb-on nagyon találóan (sajnos a szerzőt nem tudom)... "Az otthon maradást úgy kell csinálni, hogy nem mész ki az ajtón!" Ennyi. Rohadt nehéz, de nem lehetetlen. És bizony életet ment. 
Kényelmetlenséggel és lemondással jár ez az időszak. De mindennél fontosabb, hogy ezt minnél többen megtegyük! Éppen elég aggódni azokért, akik most is kénytelenek dolgozni, azért dolgozni, hogy mi itthon maradhassunk. 

Vigyázzatok magatokra és egymásra is, nagyon! 
#maradjotthon

Buksi alapvetően egyáltalán nem betegeskedő típus, soha nem volt az. Bezzeg mostanában! Az elmúlt hónapban gyakorlatilag többet volt itthon, mint bárhol máshol. Egy jó két hetes köhögés után jött egy hét síszünet és már majdnem egy hetet járt utána suliba, mikor is kicsit bágyadtan, kicsit lázasan hoztam haza. Másnapra egyértelmű lett - amikor megjelent az első néhány pötty - ez bizony bárányhimlő. Akkor még voltak hiú ábrándjaim, hogy nem is olyan vészes ez... de aztán eltelt 12, meg 24 óra... és csak egyre több és több lett a pötty... 
Ugorjunk, 5.nap. Gyerek még mindig lázas rendszeresen, 6-8 óránként és becslésre kb 1500 pötty van rajta (és nem, ez nem túlzás). A talpától a hajáig, minden elképzelhető- és elképzelhetetlen helyen hólyagok... sebek... borzalom. Ez volt a csúcspont. Itt már azt latolgattuk, hogy be kell-e vonulni a kórházba az esetleges felülfertőzés miatt, vagy átvészeljük itthon. 
Ma, 7.nap. Szerencsére a két nappal ezelőtti volt a csúcspont, azóta javul a helyzet. Pötty még mindig jön néhány új, de már csak kevés, a meglévők gyulladása is normalizálódik és ami a legfontosabb, végre nem lázas. Hogy hol lesz a vége, azt nem tudom megbecsülni sem, de legalább már azt látom, hogy lassan kifelé menetelünk a dologból. 

Jó lecke volt ez, sokat tanultam belőle.

1, A legfontosabb! Bárányhimlő elleni oltás! Persze jogos a kérdés, hogy miért nem oltattam be a gyereket én is. Az elmúlt 1 évben sokat változott, a kedvenc gyerekorvosunknál egészen együttműködő lett. De korábban nem volt ez mindig így... Orvosokkal nem kommunikált, a legtöbb vizsgálaton a legkevésbé sem volt készséges és együttműködő. De azért mindig tartogatott valami extra programot... egy kéztörés, egy lábtörés, előtte néhány koponya röntgen és felszakad fej, visszaköszönő fülgyulladások (kizárólag ünnepek alatt) és hasonlók. Szívből utáltam már a gondolatot is, hogy bármilyen egészségügyi ellátásra menjek vele, mert egy tortúra volt mindegyik. Aztán már majdnem elhatároztam, hogy de, ez még is csak kellene, amikor aktuális volt a 6.éves kötelező oltás. Az akkor már viszonylag erős gyereket ketten fogtuk le, hiába készítettem fel képpel, videóval, amivel csak lehet. Szörnyű volt. Újra elriasztott. És a hétköznapok hipp-hopp elszaladtak, egészen a múlt hétig, amikor is utolért minket a bárányhimlő. 
A tanulság, elsősorban szenzorosan érzékeny és nehezen együttműködő gyerekek szüleinek... Ne legyetek ilyen csacskák, mint én! Ha kell, vigyetek még két markos legényt, fogjátok le a gyerkőcöt, ha máshogy nem megy, de az az 5 perc szörnyűség elkerülése (meg persze az a nehézség, hogy utána a gyerek nagy ívben kerüli az orvost), nem éri meg!

2, Korábban szörnyülködve néztem egy-egy képet felülfertőzött kiütéses gyerekekről és persze gyors következtetéseket vontam le, hogy mégis hogy hagyhatták, hogy ilyen legyen. Hát kérem, nem kell ezt elhanyagolni, a legnagyobb gondosság mellett is brutális tud lenni. Mit jelent nálam a gondosság? Minden nap 2-3 gyors zuhany és természetesen minden alkalommal tiszta trikó. Naponta tiszta pizsama, 2-3 naponta tiszta ágynemű. A gyulladt pöttyök Betadinnal való kezelése egyesével. És rendszeres fertőtlenítő kézmosás mindkettőnknek. Mindemellett, úgy gyulladtak be sorra a pöttyök, mintha legalábbis egy istállóban élnénk... Sajnos ez ilyen mocsok dolog.

3, Mit lehet és mit nem? A gyermek nálam jóval meghaladja a 8 éves méretet minden tekintetben, így ő antihisztamint kapott, ami nagyon jó is volt, a zuhanyokkal kiegészítve napközben egyáltalán nem vakarózott. Aztán volt néhány kritikus éjszaka, ami után kaptuk a PoxClin hűsítő habot. Nobel-díjas termék! Egy könnyű, színtelen hab, nem ragad, gyorsan felszívódik, növényi kivonatú. A gyereket bekentem vele tetőtől-talpig és gyakorlatilag 24 órán át eszébe se jutottak a pöttyök! Szívből ajánlom mindenkinek, zseniális. Természetesen előtte a doktorbácsival egyeztettem, hiszen az első utasítás az volt, hogy külsőleg semmit ne tegyünk rá.
És a jó öreg rázókeverék... TILOS! Persze az én gyerekkoromban nem volt más, emlékszem, mint egy fehér foltos kiskutya, úgy töltöttük a bárányhimlős napokat. De most már tudom, hogy ez bizony olyan durva "záró réteget" képez a bekent területen, hogy ha alatta volt 2 baktérium, akkor reggelre lesz belőle 200... és rá két napra irány a kórház, brutális felülfertőzés miatt. Persze biztos vannak kivételek, ami nem így működik. De lássuk be, a bárányhimlő sokkal durvább már, mint a mi gyerekkorunkban. És igen, bizony a fiamnál is, amikor szinte magától már teljesen begyullad mindegyik, akkor ez nagyon nagy hiba lehet. 
Mentolos hintőporig nem jutottunk, de a fenti hab mellett felesleges is. (Doki egyébként nem támogatja!)
Még egy házi praktika. A zuhanyozásnál egy kancsóba kevertem pár kanál szódabikarbónát és a végén ezzel locsoltam körbe. Ez is nagyon jó pár órára!

Itt tartunk most. A nehezén túl, de egy hét még tuti rámegy, ha nem több. Saját tapasztalatunk alapján bíztatok mindenkit, aki esetleg még nem oltatta be a gyerkőcöt, tegye meg! :) 
Jó egészséget mindenkinek!

Egyáltalán nem vagyok híve, hogy a gyerekkel bármilyen módon kísérletezzek, de most részt vettünk egy nagyon izgalmas kutatásban! Számára csak egy fél órás kis felmérést jelentett, mint egy "tornaóra", így ez vállalhatónak tűnt. Az ELTE Etológiai tanszékén végeznek egy kutatást, "Autizmus és ADHD felismerése okoseszközökkel" témában. A kutatáshoz 6-8 éves autizmus vagy adhd diagnózissal rendelkező résztvevőket keresnek, aminek épp megfelel a kisfiam, így jelentkeztem. 
"A projekt célja olyan mozgásra ösztönző és mozgáselemző játék fejlesztése okostelefonra és okosórára, mely amellett, hogy segít kiküszöbölni a gyerekek mozgáshiányból adódó egészségügyi problémáit, egyúttal lehetővé teszi bizonyos fejlődési zavarok korábbi, automatizált azonosítását." Mint például az autista gyerekek érintettségében, akiknek a mozgása, mozgásfejlődése eltér a tipikusan fejlődő gyerekekétől. Az eszköz támogatja a minél korábbi és automatizált diagnosztizálást, ami segíti a korai felismerést!
A kutatásról részletesebben itt lehet tájékozódni: https://www.alfageneracio.hu/kutatasok/asd-adhd/

A jelentkezés egy kérdőív kitöltésével kezdődött, majd emailen és telefonon egyeztettünk időpontot a kutatásban részt vevő kapcsolattartóval. Az időpont foglalással együtt emailben kaptunk fotót az okosóráról, amit majd a gyerkőcre tesznek, a részt vevő személyekről és a teremről is, ahol a felmérést végzik. Így együtt át tudtunk beszélni mindent előre, hogy ne idegen helyre érkezzünk. Két nagyon aranyos hölgy fogadott minket. A felmérés egy fél órát tartott összesen, ez alatt főként nagyobb mozgásos feladatokat, illetve kisebb mozgásokat kellett végezni, amit az egyik lány a gyerkőccel együtt csinált, mindent mutatott neki. Pl pók vagy medve járás, béka ugrás, torony építés kockákból, olyan hétköznapi mozdulatok, mint kezet mosni, kilincset lenyomni, felemelni egy poharat és hasonlók. 
Meg kell mondjam, elképesztően büszke vagyok a fiamra! Természetesen arra azért nem vetemedett, hogy szóban kommunikáljon a csajokkal, bár talán egyszer egy "nem" elhangzott... Viszont, minden feladatot megcsinált, bármit kértek, és bizony sok olyan volt, ami neki nagyon nehéz, bőven a komfort zónáján kívül esik. De nagyon kitartó és nagyon együttműködő volt! (és ha nem ülök a teremben, akkor valószínűleg még a nagyon flegma, kissé idétlen pofavágásokat is mellőzte volna, de ennyi műsor kellett... :))
Sok mindent tettünk már a mozgásának fejlesztése érdekében. Túl vagyunk 1,5 év TSMT tornán, majdnem 2 év terápiás lovagláson, 1,5 év egyéni úszáson, judozott egy évet és most korcsolyázik rendszeresen. Az egykor meglehetősen hipotón, állandóan csetlő-botló gyerkőc mostanra 7,5 éves, jó nagy növésű gyerkőc, aki kúszik-mászik a játszóházban, egyensúlyozik a függőágyban, és például 5 évesen elkezdett szédülni! (korábban fizikailag nem szédült - ez is egyfajta idegrendszeri éretlenség) Szóval rengeteget fejlődött. De mint minden új helyzetben, most is okozott meglepetést. Bizonyos mozgások, amik más kisgyereknek természetesek, egyáltalán nem mentek. Mintha minimum azt kérték volna, hogy fejenállva egyensúlyozzon egy teniszlabdán. Ilyen például a törpe járás, a béka ugrás vagy a rák járás. Viszont, őrületes kitartással teljesítette a feladatot, amikor a zokniját kellett levenni és vissza! Mert bizony ez az egyik legnagyobb kihívás... :) Szóval cuki volt, ügyes volt, és nagyon tetszett neki a csinos fekete okosóra, amit természetesen a feladatok végén vissza kellett adnunk, de mindjárt meg is jegyezte, hogy egyszer majd szeretne egy ilyet.

Egyre több csatornán találkozni azzal, hogy a digitális eszközöket aktívan bevonják a fejlődési zavarok kiszűrésébe és a fejlesztésekbe. Szerintem ez óriási! Őszintén hiszem, hogy a különböző nehézségekkel élő gyerekek (és felnőttek) fejlesztésében új dimenziókat nyithatnak a digitális eszközök és a különböző speciális támogató programok, applikációk!

Néhány további példa - a fentien túl - a mostanában szembejövő ilyen törekvésekről:

1, Csodavár Alapítvány - "Robotasszisztált terápiák a fogyatékossággal élő gyermekek fejlesztésében" végez jelenleg felmérést

2, AOSZ - DATA, azaz Digitális autonómia-támogatás az autizmus spektrumon. 2019. végén mutatták be ezt az új DATA applikációt, mely célja az autista emberek önálló életvitelének támogatása.

Ha találkoztok hasonló fejlesztésekkel, programokkal, írjátok meg, kérlek!

"Mi jut eszébe elsőre az autizmusról? Talán Dustin Hoffman filmtörténetet író alakítása az Esőember című filmben? Igen, ez helyén is van. De szeretném bemutatni, hogy az autizmus mennyivel több is ennél. Mennyire bonyolult, összetett, sokrétű és különleges világ."

Így kezdtem 2 évvel ezelőtt a szakdolgozatom bevezetőjét. Az Esőember több szempontból rendkívül fontos film, filmtörténeti szempontból is és társadalmi szempontból is. Valamelyest behozta a köztudatba az autizmus fogalmát, ami rendkívül fontos. Aki környezetében nincs érintett, és először találkozik a témával, szinte kivétel nélkül erre hivatkozik. "Olyan mint az Esőember?" Ami alapvetően ad egy irányt, de nem, egyáltalán nem minden autista olyan, mint az Esőember. Annyira, de annyira szükség volt egy újabb filmre, egy más szemszögből, valósan, életszerűen megalkotott filmre, mint egy falat kenyérre! Remek ábrázolások és sok sok igazság mellett, az autizmus nem azonosítható azzal, hogy valaki egy csinos öltönyben képes kártyákat számolni egy casinoban. Az élet nem ilyen. És most, megérkezett a "Különleges életek".

Oliver Nakache és Eric Toledano neve talán kevésbé ismert. Azonban, mint az Életrevalók című film rendező párosa, már valószínűleg sokan felkapják a fejüket. Az Életrevalók után újabb zseniális - szociális érzékenyítésben élenjáró - filmet alkottak a Különleges életekkel. Ha ez még nem lenne elegendő, Vincent Cassel, francia színészóriás igazi garancia a filmhez.
A film két jóbarátról szól - Bruno és Malik - akik olyan hivatást választottak, amit nagyon kevesen. Egyrészt autista fiataloknak, felnőtteknek nyújtanak segítséget, másrészt olyan hátrányos helyzetű fiataloknak, akik nélkülük valószínűleg egy drogtanyán vagy az utcán végeznék. Hogyan fonódik össze ez a két szervezet útja a két régi barát munkája és élete által? Hogyan válik sokkal többé ez a szolgálat, mint egy munka, amit leteszünk a nap végén? Hogyan válik a hivatásuk a saját életükké, a szívdobbanásukká, a saját ritmusukká? Ezt követhetjük végig ebben a rendkívüli dokumentarista filmben, ahol sokszor tudatosítani kell, hogy csak színészek munkáját látod. Tökéletes munkáját. 
Mi kell ahhoz, hogy vallási, nemzetiségi és erős szociális különbségekkel az élet a segítségnyújtásról szóljon? Nem a szakképzettség, nem az engedélyek és a hivatalos pecsétek. Persze az is jó ha van, kevesebb a probléma. De a megoldás ennél sokkal egyszerűbb. Szeretet! Végtelen szeretet és hit. Semmi más nem kell. Bruno és Malik megmutatja, hogyan lehet szeretni azokban a helyzetekben, amikor a legnehezebb. Felejtsük el a cuki, de zárkózott, vagy mutista, szelektív evő, de integrálható auti gyerekeket. A film a spektrum egy egészen más szegletéről szól. Azokról az autistákról, akikről már mindenki lemondott, az intézmények, a fejlesztők, a családok. Akik ön- és közveszélyesek, akikre rányomják a reménytelenség bélyegét. És akkor jön Bruno, aki nem mond nemet. Senkire! Mert remény mindig van. Nem kell más hozzá, csak szeretet és hit. 
Ne legyenek kétségeink, a filmben óriási küzdelmeket és nagyon súlyos felvetéseket élhetünk meg. Olyan mondatokat, és jeleneteket, amit kiszakítják az ember szívét. De közben megmutatja azt a komikus oldalát is, ami ugyanúgy része ezeknek a nagyon nehéz mindennapoknak. Csodálatos tragikomédia.

Én amennyire tudok az életben higgadt és összeszedett maradni, annyira könnyen bőgöm el magam bármilyen filmen. Ezt a filmet megnézni olyannak, aki bármilyen módon érintett az autizmusban, szerintem egy eszeveszett lelki hullámvasút. Én konkrétan a 7 perctől bőgtem végig. Néha úgy, hogy közben nevettem, néha úgy, hogy megszakadt a szívem. De nincs ember, akire ne lenne hatással, ebben biztos vagyok. Még csak művészfilmnek, vagy réteg filmnek sem nevezném, még annál is zártabb körnek szól, valószínűleg. 
Szívből ajánlom mindenkinek, aki érintett és aki nem, aki kíváncsi arra, hogy milyen a komfort zónán kívül élni. Mindenkinek, akinek jelent valamit az, hogy "nincs lehetetlen", mindenkinek, aki a látni akarja, hogy lehet hinni és szeretni minden körülmények között. És bár a karika nem ezt mutatja a filmen, de szerintem nem ajánlott 16 év alattiaknak és hogy őszinte legyek szerintem pici gyerekkel, friss diagnózissal rendelkező szülőknek sem feltétlen.

Egy különleges filmnek pedig adjunk különleges körülményeket. Ha bárki számára elérhető, Budapesten, a Puskin moziban nézze meg. A galérián van egy pici vetítő terem, mindössze 2 szék sorral és összesen 14 ülőhellyel. Szemben egy nagy vászon, az egész terem 30 nm... a sarokban egy, a nagyszüleink előszobájából ismert íves fa ruhafogas, amin éppen elfér 14 kabát. Itt nincs pop-corn zörgés és üdítő szürcsölés. Egy icipicit elzárt, különleges kis vetítés, éppen a filmhez illő. 
És mielőtt bárki felsóhajt, hogy "bárcsak lennének ilyen hétköznapi angyalok az életben is..." Vannak. Bruno figurája nem kitalált. A filmben egy valós, különleges élet csodás és pontos történetét láthatjuk, épp úgy, mint az Életrevalókban korábban. Különleges életek. Különleges élmény. 

Talán nem vagyok egyedül, mint elsős gyerek anyukája, aki valami őrült izgalommal vártam, hogy a gyermek haza hozza élete első iskolai bizonyítványát. Nagy pillanat ez. Legalábbis úgy csinálunk. Közben meg semmi sem történt, csak eltelt néhány hónap az életünkből. Éppen ezért - minden vágyam ellenére - megpróbáltam nem úgy kezelni azt a pici A5-ös méretű tájékoztató füzetet, mintha valami varázslatos könyv lenne, amit ha kinyitunk, minimum egy szivárványos csillámpóni ugrik ki belőle. Ha valami csodálatosan szuperjó van benne, akkor a gyerek azt hiszi, hogy valami lehetetlen varázslatot vitt véghez. Ha meg valami csúnyaság, akkor összezuhan vagy ki tudja. Szóval maradjunk higgadtak. És lássuk mi is volt a kis füzetben...

Első osztály lévén, természetesen szöveges értékelés. Iskolás gyermekkel korábban még nem rendelkezőként, őszintén rácsodálkoztam, hogy mennyire részletes értékelés. Minden tantárgy kiértékelve 6-8 szempont szerint, ugyanígy a magatartás, szorgalom, társas kapcsolatok, készségek...
És meg kell mondjam, ez a legeslegjobb bizonyítvány, amit csak elképzelhetek! Nem azért, mert minden maximális, jó és hibátlan benne. Messze nem. Hanem azért, mert tökéletesen tükrözi a gyerekem képességeit, készségeit, ahogyan elkezdett tanulni az elmúlt fél évben, ahogy halad és ahogy teljesít. Sok mindenben jól, van ahol van mit fejlődni. Kiemel minden apró részletet amiben ügyes, amiben fejlődött és megmutatja miben kell még fejlődni és hol van még mit gyakorolni. És ebből tudom, hogy jó helyen van! Jó iskolában, jó tanító nénivel! Megfelelően egyénileg, differenciáltan látják, figyelik és segítik. És ebből mi látszik a gyereken? Hogy szeret iskolába járni, hogy szeret tanulni! Hogy lelkes a feladatokat illetően, hogy komolyan veszi és óriási kötelességtudata van. Egyszerűen akarja. Nincs ennél nagyobb boldogság. Soha egyetlen, picivel tökéletesebb bizonyítvány sem fog boldoggá tenni, ha mindez csorbát szenved.

Itt ez a 7 és fél éves gyerek, aki meg akar felelni. Mindig is meg akart, hála az égnek, ez már oviban is erős volt benne. De az, hogy (és mostantól kezdve idézek) felnőttekkel és társaival is együttműködő, tanórán aktív, érdeklődő, szövegértése megfelelő, betűismerete biztos, megfigyelései pontosak és tele van ötletekkel, csak hogy néhányat kiemeljek, az valami egészen csodás. Természetesen van ami fejlesztésre szorul, amin még dolgozni kell. Azon vagyunk. És ha mindez eredményes lesz, örülünk majd és ha nem annyira, akkor tovább dolgozunk rajta. Más út nincs... :)
És hol tartunk most fél év után - anya boldogságán kívül - konkrétan? Egy gyerkőcnél, akit augusztusban még teljesen hidegen hagytak a betűk, most pedig szépen lassan, de bármit elolvas, utcán, boltban, tv-ben. Egy gyerkőcnél, aki eddig is igényelte, hogy este könyvből olvassunk lefekvéskor, de mostanra függősége van a könyvtári könyvekkel, a sorra rendelt gyerek regényekkel. Aki karácsonykor színpadon szerepelt az iskolai műsorban. Aki a féléves témazáró felmérőket 89%-os átlaggal írta meg. 

Felolvastam neki a teljes bizonyítványt (na jó, 1-2 sort elcsaltam vagy átfogalmaztam). Megbeszéltük, hogy mi mit jelent és miért azt jelölte be a tanító néni. Aztán elmondtam neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá és hogy amit csinál az úgy tökéletes ahogy van, így csinálja a jövőben is. Aztán eltettem a bizonyítványt. Holnap ugyanolyan sulinap lesz, mint ma volt, vagy tegnap.
Nem tudom mennyire lesz nehezebb a bizonyítványban a gyereket meglátni, majd ha egy egy tárgy mellett csak egy osztályzat lesz és nem egy részletes értékelés. De azon leszek, hogy soha ne csak egy számot lássak majd. Mert ez sokkal több ennél. Benne van az összes próbálkozás, az összes sikere, kudarca, az újdonságokra való rácsodálkozása és minden apró kis lépés, amit biztatással, támogatással és egy kis segítséggel el tudott érni. 
Dicsérjétek meg a gyerekeket, bármit is visznek haza. Ha nem a legszebb, akkor is. Egészen biztos nem direkt olyan amilyen. A negatívabb értékelések nem hibák! Lehetőségek, ami legközelebb majd jobb lesz. Magam részéről szívből gratulálok minden elsősnek, bárhova is jár suliba és bármilyen bizonyítványt vitt is haza. Azt a váltást megélni, amit az iskola jelent az óvoda után, már önmagában is óriási teljesítményként kell értékelni. Ha pedig még valamilyen "szupererő" is színesíti az életüket, akkor különösen!

Szoktatok újévi fogadalmat tenni? Én nem. Idegesít ez a szokás, néha nekifutottam, de kb a kimondás pillanatában komolytalanná is vált mindig a nagy terv... Na de most! Az idei évet bizony egy nagy elhatározással kezdtem, és bár még csak egy hónap telt el, úgy érzem valami nagyon jó úton indultunk el. Szó szerint... Az elhatározás lényege az volt, hogy igyekszem úgy összehozni a programunkat, hogy minden második hétvégén kirándulni megyünk! 
Iszonyúan szükségünk van erre. Mi tagadás, nagyon régen nem része a hétköznapjaimnak a sport, ez meg is látszik. A kisfiam ugyan minden nap tornázik a suliban, meg korizik, meg plussz tornára jár, de Ő sem feltétlen a légiesen könnyű genetikát örökölte. Szóval, nagyon ránk fér. A másik ok, hogy szeretnék egy rendszeres olyan programot, amit egész évben, télen nyáron lakáson kívül töltünk. Ahol levegőn vagyunk, ahol a természetben vagyunk. Mindketten rengeteget ülünk egész nap, aztán lássuk be legtöbbször este is. Azon nem aggódom, hogy a gyerek kizárólag az xboxon él, mert nem így van. Az életünk része lett a napi fejlesztő játék, társasjátékozunk, sok más is jelen van és persze nem térhetünk nyugovóra könyv olvasása nélkül. De valahogy nem volt meg a közös mozgás, kikapcsolódás a rendszerben. Így hát belevágtunk.

Ismerem a gyerekem, azt, hogy megyünk kirándulni, erdőbe sétálni, azt nagyon kedveli, de kb pont fél óra után megunja, jön az "elfáradtam", "fáj a lábam", stb... Kellett bele valami izgalom! Erre a megoldás a tanösvény! Vannak híres, csodálatosan kiépített tanösvények, amik minden gyerek program ajánlóban szerepelnek. Ennek kapcsán kezdtem keresgélni és bizony rá kellett jönnöm, hogy millió féle, kiépített, jelzett tanösvények vannak mindenhol az országban. Nem kell hozzá fél napokat utazni, akár fél órán belül is legalább 15 elérhetőt tudok mondani Budapest körül, sőt, Budapesten belül is! Felvetettem Buksinak az ötletet, elmeséltem neki mi is az a tanösvény. Kíváncsi lett! Így hát elindultunk... 

Pilisszentiván - Jági-tanösvény: Első utunk január első hétvégéjén Pilisszentivánra vezetett. Hogy miért pont ide... a Budapest környéki tanösvényeket böngészve megakadt a szemem rajta. Itt töltöttem az életem jelentős szakaszát, sok sok év és emlék köt Szentivánhoz, úgyhogy azonnal felcsillant az ötlet, hogy 10 év után újra felkeresem a falut, ami kicsit mindig a szívem csücske lesz. A falu végén, a sportpályától indul az erdőbe a tanösvény, itt van parkolási lehetőség is (és a szépemlékű Villa Negra kocsma, ahol valamikor több mint 20 évvel ezelőtt ittuk a "macskát", dartsoztunk, de még szürreális jelmezes farsangi bulikat is tartottunk... :)). Na, de vissza a tanösvényhez. Pontos érthető térkép és leírás az elején. Hideg, de nagyon szép napos idő, tökéletes. Az út végig nagyszerűen - kis zöld levéllel - jelezve van. Tökéletes választás volt elsőre, kis tó, kellemes emelkedők, fahíd, vad kerítésen való átbújás és sok más izgalom tette színessé ezt a kb 4 km-t.
Maga a tanösvény rendszere és tematikája pedig iszonyúan tetszett a fiamnak, hiszen pár száz méterenként jön "valami"... ami nem biztos, hogy a tanösvény kijelölt pontja, lehet hogy csak egy pad vagy más "állandó tereptárgy" (Klárikám, remélem megmosolygod, hogy miféle szavak épültek a szókincsembe...). De persze ott vannak a kijelölt pontok, ahol vagy lehet olvasni valami érdekeset, vagy van valami egyszerű erdei játék (pl összepárosítani az állatokat és a tappancs lenyomataikat). Ezek a fiam szerint mind "checkpoint"-ok. És ettől rettentő boldogan kutatta, hogy mi lesz a következő. További nagy előnye a 21.századnak, hogy egészen remek mobil applikációk vannak túraötletekhez, tervezéshez, így a legtöbb tanösvény is felfedezhető valamelyik app-on. Így pedig mobilon lehet követni, hogy kb hol járunk, és hogy mindjárt jobbra fog kanyarodni az út, stb... szuperizgalmas. Nagyon jól sikerült első próba, kellemes fáradtság. Szentiván még mindig csodás, tiszta, rendezett, még átsuhanni és élmény rajta...

Hollókő - tanösvények: Legyünk őszinték, a téli szünet utáni visszarázódás borzasztó volt. Mindkettőnknek. Úgyhogy lecsaptam a lehetőségre és összekötve a gyermek névnapjával, csináltunk egy extra hétvégét. Hollókőre mentünk, két napos barangolásra. Hollókő önmagában is egy látnivaló kis ékszerdoboz, de ráadásul többféle tanösvény is körbeveszi! A falu felett egy gyönyörű, hatalmas kiépített parkoló és információs iroda található, autót itt le lehet tenni és helyi kis térkép alapján bejárni minden kis zegzugot. Első nap innen átsétáltunk a hollókői várhoz, amit kívül-belül jól megnéztünk. Utána egy erdei tanösvényen le a faluba. Kellemes séta, 2-3 km az egész. Még a legzordabb tél közepén is száll a forralt bor illata az utcán, nyitva a pékség, a kisvendéglő és sok sok kézműves ház. Végigsétáltunk a főutcán, nagyon jó volt. Aztán délután jött a kényeztetés, van egy szuperjó szálloda a falu felett. Itt töltöttük az estét, isteni ételekkel, fürdőzéssel, pihenéssel. Másnap reggel még belefért egy gyors pancsolás, majd újra beöltöztünk és irány a másik tanösvény. A falu másik oldalán, végig vezet a "kertekalja tanösvény", ami valami egészen elképesztő! Gyakorlatilag 1,5 km gyönyörűen kiépített fahíd, ami végig kanyarok az utolsó házsor kertjei végén. Minden deres, havas, a fahíd néhol nagyon csúszós, de gyönyörű. Buksi minden egyes "checkpoint"-on felolvastatta az adott tudnivalót és az úton Ő maga olvasta el a különböző erdei növények és fák neveit, amik kis táblákon vannak kitéve. Azért 5 hónap iskola után, az "egybibés galagonya" felolvasásával meglepett... :) Tettünk még egy kanyart a faluban, ahol éppen elcsíptük a harangjátékot, aztán irány haza. 

Naplás-tó - tanösvény: Ha klassz helyekre akarunk menni, nem kell messze utazni. Budapesten is számtalan remek séta/túra lehetőség van. Pl ilyen a 16.kerület szélén a Naplás tó. A tó körül nagyon szépen jelzett (sárga, kék és zöld szakaszok) tanösvény van, sok érdekességgel a tó élővilágáról, a láperdőről és még sok másról. 4,5 km, szintemelkedés nincs, könnyedén végig sétálható. A most hétvége grátisz élménye az volt, hogy a tó annyira masszívan be van fagyva, hogy visszafelé az egész tavon hosszában jöttünk vég, a jégen. Amit persze a gyermek másnap az iskolában boldogan mesélt, hogy anya hogy be volt parázva, mert féltem a jégen... (mondjuk tényleg így volt). A Naplás-tó egyébként óriási népszerűségnek örvend, az oda vezető út két oldalán nagyon szépen kialakított parkoló helyek vannak, a tavon rengetegen korcsolyáztak, hokiztak, csúszkáltak. Jó időben horgász-paradicsom, és tavasztól büfével, mosdóval is várja az oda látogatókat.

Azt hiszem ez egy nagyon jó kezdet. Január vége van és idén már 3 hétvégén megvalósítottuk a tervet. És a legjobb, hogy imádjuk mindketten! Mozgunk, levegőn vagyunk és bizony eszébe sem jutott a gyereknek, hogy nincs nálunk tablet vagy inkább xboxozna. Nekem meg pláne nem hiányzott, hogy épp nem a gép előtt ülök. Persze nem akarok levonni elhamarkodott következtetéseket, de a gyerkőc hetek óta sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb. Kell ez nekünk! Millió és egy uticél és terv van még. Sőt, egészen nagyszabású terveink vannak a jövőre vonatkozóan, ami persze még messze van a 3-5 km-es tanösvényektől, de erről majd később... :)