Sose gondoltam, hogy Hamupipőkét fogok idézni... és de. Valamikor pár évvel ezelőtt a tévében láttam a megfilmesített verziót, Buksival néztük. Elhangzott ez a mondat, mint bölcs útravaló az életre, hogy csak egy dolog fontos, mindig "Légy bátor és kedves"! Valahogy akkor is megtetszett ez és megragadt a fejemben. Sokáig nem jutott eszembe, vagy nem gondolkoztam róla, de valami nem túl mélyen elásott memória rétegben lapult. A napokban pedig rájöttem, hogy nem csak megragadt, de egyenesen belém égett, tudatalatt egyfajta iránytű lett.  

Az elmúlt hetekben volt néhány helyzet az én személyes hétköznapjaimban is és a kisfiammal kapcsolatban is, amikor bátornak és kedvesnek kellett lennem, hogy a helyzet békésen és konstruktívan megoldódjon. És miután több ilyen történt egymás után, valahogy beugrott ez a filmes élmény és tudatosodott, hogy bizony Hamupipőke nagyon bölcs dolgot mondott... 

Érezted már magad megbántva? Ismerős az érzés, amikor elönti az agyadat a vér, mert a gyereked bántják meg? Ugye volt már ilyen... Azt gondolom előbb utóbb minden auti gyereket nevelő szülő átéli azt a végtelenül dühítő és tehetetlen pillanatot, amikor az utcán, a boltban, a postán, bárhol, beszólnak neki az emberek. Nem kérdeznek, nem gondolkoznak, nem akarnak megismerni, nem akarnak semmi mögé látni. Egyszerűen csak megzavarja az adott pillanatot az életükben, hogy a gyerek éppen dührohamot kap, hogy görcsösen ragaszkodik egy tevékenységhez, amitől furán viselkedik, stb... Mit csinál ekkor az emberek nagy többsége? Beszól. Ilyenkor jön a "két nagy pofon kéne annak a gyereknek", "na, én megnevelném az tuti" és a személyes kedvencem... "nincsen neked apád?" kérdés. Igen, volt szerencsém már többször megkapni ezt vadidegentől. Hogy erről mit gondolok és mit gondoltam abban a pillanatban, az megérne egy külön blogot. De a lényeg. Mit teszünk ezekben a helyzetekben? Legfőképp a gyerekre koncentrálunk és próbáljuk feloldani a helyzetet, de minimum megvédeni önmagától. Ha ez sikerül, és netán marad szemerkényi energiánk és figyelmünk adott pillanatban, akkor valamit odamorgunk az illetékes bölcs járó-kelőnek. Igen, morgunk, könnyeinket nyelve odabökünk egy fél mondatot, vagy az adrenalintól elszállva rákiabálunk. Hányszor olvasom a szülőcsoportokban, hogy "na, én biztos elküldtem volna az ....-ba!!" Igen, ez az ösztönös reakciónk. De jó ez? A gyereknek jó? Nem, csak azt látja, érzékeli, hogy anya feszült. Nekünk jó? Nem, csak még feljebb viszi a pumpát és az egyébként is iszonyú megterhelő helyzetből még nehezebb kijönni. Nekem is volt, hogy egy-egy ilyen odavetett mondat még hónapok után is eszembe jutott és rosszul esik. És igen, ezzel együtt eszembe jut az én reakcióm is, ami ugyanúgy nem tetszik, hiszen semmi értelme nem volt. A bölcs járó-kelő számára jó? Biztosan nem. Annyit lát, hogy nem csak a gyerek, de még az anyuka is kettyós. Ha a válaszunkban odaordítjuk, hogy azért ilyen mert autista, akkor azonnal összeköti, hogy az autista valami fogyatékos. Iszonyatosan nehéz és talán csak nagyon sokadszorra sikerül, de bátornak és kedvesnek kell lennünk ezekben a helyzetekben. Bátornak, hogy adott pillanatba csak a legszükségesebb információt adjuk át ("a gyerek autista, dührohama van") vagy bátornak, hogy csöndben maradjunk és elengedjük a hallottakat. És kedvesnek, hogy mindezt ne úgy böfögjük oda (vagy ordítsuk), ahogy kaptuk. Hanem szépen, érthetően, csendesen. Tudjátok mi a legmeglepőbb? Erre az emberek odafigyelnek. Ha az ember kutyának kutyául válaszol, arra nem... de egy feszült helyzetben, egy higgadt, kedves mondatra odafigyelnek. És ez az a pillanat, amikor tehetünk valamit a gyerekeinkért azzal, hogy talán egy percre egy vadidegen elgondolkozik azon, hogy mit tud ő az autizmusról. Vajon mi lehet ez? És ez az érzékenyítés alapja. Ez az egyetlen értelmes kommunikáció adott helyzetben, amivel a gyerekeinknek segíteni tudunk. 

Egy másik, egészen cuki példa a múlt hétről. A kisfiamért mentem a suliba, másik anyukával ülünk a padon, várjuk a fiúkat. Másik kisfiú kijön és vele együtt a tanítónéni is. Némi kis fejmosás és tájékoztató anyukának, hogy bizony kétszer is meglökött egy másik gyereket és ezt nem szabad. Kiderült a beszélgetés közben, hogy az én kisfiamat lökte meg, mert idegesítette őt. Igen, az enyém meg ha fáradt vagy csak simán nem bír magával, elszabadul a pokol és bizony tényleg idegesítő tud lenni. Hogy ezt így kezelte egy 7 éves? Előfordul, nincs vele baj. A kisfiú, mikor tisztázódott a helyzet rám nézett, bocsánatot kért (kérés, kérdés nélkül!) és megölelt. Leültettem magam mellé és elmondtam neki, halkan, lassan, hogy teljesen megértem őt, tudom milyen zavaró tud lenni, ha belemásznak az arcába. De ilyenkor próbálja meg inkább legközelebb azt, hogy megmondja, hogy "ez engem zavar, hagyd abba!". És persze biztosítottam róla, hogy nincs baj és nem haragszom rá. Nagy mosolyt kaptam és még egy ölelést. Bizony ebben az apró helyzetben is bátornak és kedvesnek kell lenni! Bátornak, hogy elmondjuk neki, hogy nem haragszunk, hogy meglökte a fiam. Bátornak, hogy tanácsot adjak neki az anyukája előtt. És kedvesnek, hogy mindezt úgy tudjam mondani, hogy ne zárkózzon be, ne érezze leszidásnak, hanem engedje magához amit mondok. Talán sikerült megoldani egy helyzetet, amit magától nem sikerült volna... majd kiderül... :)

De nyugodtan kitekinthetünk a felnőtt világba, ott ugyanúgy szükség van erre a szuperképességre. Az elmúlt hetekben egy ismerősöm elkezdett viccet csinálni valamiből, amibe ez szerintem egyáltalán nem illett oda. Egy darabig nem szóltam, de aztán úgy éreztem, nem tiszteli a munkám, kimondottan bántónak éreztem. Nagy levegőt vettem és jeleztem, hogy ezt nem találtam viccesnek, legyen szíves ne csinálja. Bátornak és kedvesnek kellett lennem. Bátornak, hogy ne mószeroljam be más előtt, amiből kellemetlensége lenne, bátornak, hogy megmondjam neki. Kedvesnek, hogy mindezt ne hisztérikusan adjam elő. Egy csendes nap után érkezett egy bocsánatkérés és ennyi. Továbbléptünk, nincs tüske, nincs rossz érzés, le van zárva. 

Sok helyzetben tudunk vagy bátrak lenni, vagy kedvesek. Bátrak, hogy megmondjuk a magunkét, na de hogy? Vállalhatatlanul... Kedvesek is szoktunk lenni, de mit mondunk? Tényleg a tutit? Vagy amit a másik fél hallani szeretne, netán egy kegyes hazugságot? Nagyon nehéz bátornak és kedvesnek lenni egyszerre. Hamupipőke nem is tudja mekkora bölcsességet és kihívás adott ezzel a rövid mondattal. És tudjátok mihez kell még bátorság? Hogy mindezt - valahogy lefordítva a különleges kis gyerekeink nyelvére - átadjuk és megtanítsuk nekik.