A hétvégén egy családi, meglepetés születésnapi buli volt nálunk, Anyukám tiszteletére. A szülinapozás tök jól sikerült, és ami külön feldobta, hogy az én kis szuperhősöm sorozatos meglepetéseket okozott egész nap!

Először is, előző este Anyukámnál aludt, délelőtt együtt jöttek át. Előtte sokat agyaltam, hogy mit csináljak, elmondjam neki vagy ne? Ha elmondom, hogy jönnek vendégek, nem éri váratlanul, nem akad ki, de tuti elszólja magát. Ha nem mondom, biztos meglepetés marad, de garantált a befeszülés ahogy jönnek a vendégek.  Elmondtam neki előtte, felkészítettem hogy kik jönnek és kb 3 órán keresztül 12-en leszünk a lakásban. Első meglepetés, nem szólta el magát a szülinaposnak! 
Második meglepetés, a vendégség szépen lezajlott, semmi hiszti, semmi dühöngés, az alig egy évvel idősebb unokatesóval összenőve játszottak. Az sem zavarta, hogy a kisebbik, két éves unokatesó kb összeszereléskori üres állapotra pakolta a legtöbb szekrényt a szobában, a végén kb minden a szőnyegen volt előszedve, kiborítva.  

És közben volt két - másnak bizonyára apró - momentum, ami az én szememben óriás lépés! Egyrészt a hugom köszönt a kisfiamnak és azon nyomban egy "Szevasz!" hangzott el viszonzásul! Persze, mi olyan nagy dolog, hogy visszaköszönt a gyerek... De, ez óriási dolog! Először is a köszönéssel nagyon hadilábon állunk még, valahogy az egy olyan rövid, hirtelen, számra értelmetlen kommunikáció, ami nem megy. 100-ből 99-szer senkinek nem köszönöm. A húgommal pedig eddig gyakorlatilag nem is kommunikált, pedig igazán kedvesen és kitartóan próbálkozik... :) Szóval ez az apró visszaköszönés, éppen neki, nagyon nagy dolog! 
Másrészt, jött a bátyám, aki megkérdezte, hogy "Na, milyen a hétvégi korizás?" Erre felkapta a fejét és két mondatban elmondta, hogy milyen, ha kérdés volt még, válaszolt! Kicsivel később közölte a bátyám, hogy gyakorlatilag a fiammal jobban lehet kommunikálni, mint az Ő fiával... (8 hónappal idősebb neurotipikus kisfiú) Hát, nem kérdés, azért ezen a ponton egyszerre voltam boldog, büszke és csak kapkodtam a fejem! :)

Apróságok ezek, egy egy köszönés, vagy válasz egy feltett kérdésre... annyira természetes része a hétköznapjainknak, nem? Hiszen naponta rengeteg ilyen helyzetbe kerülünk, szinte észre sem vesszük, annyira "magától jön". De egy auti gyereknek nem. Még a legjobb képességei mellett sem! Neki ez egyáltalán nem ilyen magától érthetődő. És bizony ebben rengeteg munka van! Bátyám mondta is rögtön, hogy adhatnék 1-2 tippet, mert a unokatesóra is ráférne egy kis kommunikációs edzés. 1-2 tippem sajnos nincs, ez nem úgy megy, hogy "Köszönj szépen!" és akkor köszön. És nem is úgy, hogy "Kérdeztek valamit! Megmondod?" és megmondja. Mire ide eljutottunk, ahhoz kellett az, hogy egy éven keresztül tavaly az oviban minden nap fényképes naplót írtunk. Azaz mindent fotóztam amit csak lehetett és minden nap hajnalban kinyomtattam egy pici fotót az előző napról, írtam hozzá pár mondatot a naplójába, amit vitt az oviba. Ott a gyógypedagógussal vagy az óvónénivel ez alapján egyfajta irányított beszélgetést tudtak folytatni, azaz ezzel rávették a gyereket, hogy elmesélje mit történt otthon, mi volt a hétvégén, stb. Kellett a heti több babzsákos foglalkozás, amikor megint csak gyógypedagógiai eszközzel, irányítottan segítették a gyerekek kommunikációját. Kellett hozzá, hogy most a suliban minden hétfőn beszélgetős órával kezdenek, és körbeülve szépen sorban elmesélik, hogy mit csináltak a hétvégén. Kellett hozzá, hogy könyvbemutatókat tartanak olvasás órán, amikor beviheti a kedvenc könyvét, amiről beszélni kell, be kell mutatni a többieknek (bizony ám, egyedül beszélni az osztály előtt!), és persze ezért jár a matrica a tanárnénitől! És ezek csak a legfontosabbak, ami éppen ebben a kérdésben felmerül, mint tudatos fejlesztés. Rengeteg, kitartó munkáról beszélünk, aminek itt a hatása! Van már olyan helyzet, amikor partner tud lenni egy spontán beszélgetésben. Már képes felállni az osztály előtt és bemutatni a kedvenc könyvét. Ilyenkor érzem, hogy bármikor megéri a hajnali kelés naplót készíteni a gyereknek, vagy esténként kiküzdeni a napi fejlesztési feladatot, stb... minden ilyen apró pici lépésnek van értelme és előbb utóbb beérik! Picikének tűnő, de hatalmas lépések ezek! :)