"Mi jut eszébe elsőre az autizmusról? Talán Dustin Hoffman filmtörténetet író alakítása az Esőember című filmben? Igen, ez helyén is van. De szeretném bemutatni, hogy az autizmus mennyivel több is ennél. Mennyire bonyolult, összetett, sokrétű és különleges világ."

Így kezdtem 2 évvel ezelőtt a szakdolgozatom bevezetőjét. Az Esőember több szempontból rendkívül fontos film, filmtörténeti szempontból is és társadalmi szempontból is. Valamelyest behozta a köztudatba az autizmus fogalmát, ami rendkívül fontos. Aki környezetében nincs érintett, és először találkozik a témával, szinte kivétel nélkül erre hivatkozik. "Olyan mint az Esőember?" Ami alapvetően ad egy irányt, de nem, egyáltalán nem minden autista olyan, mint az Esőember. Annyira, de annyira szükség volt egy újabb filmre, egy más szemszögből, valósan, életszerűen megalkotott filmre, mint egy falat kenyérre! Remek ábrázolások és sok sok igazság mellett, az autizmus nem azonosítható azzal, hogy valaki egy csinos öltönyben képes kártyákat számolni egy casinoban. Az élet nem ilyen. És most, megérkezett a "Különleges életek".

Oliver Nakache és Eric Toledano neve talán kevésbé ismert. Azonban, mint az Életrevalók című film rendező párosa, már valószínűleg sokan felkapják a fejüket. Az Életrevalók után újabb zseniális - szociális érzékenyítésben élenjáró - filmet alkottak a Különleges életekkel. Ha ez még nem lenne elegendő, Vincent Cassel, francia színészóriás igazi garancia a filmhez.
A film két jóbarátról szól - Bruno és Malik - akik olyan hivatást választottak, amit nagyon kevesen. Egyrészt autista fiataloknak, felnőtteknek nyújtanak segítséget, másrészt olyan hátrányos helyzetű fiataloknak, akik nélkülük valószínűleg egy drogtanyán vagy az utcán végeznék. Hogyan fonódik össze ez a két szervezet útja a két régi barát munkája és élete által? Hogyan válik sokkal többé ez a szolgálat, mint egy munka, amit leteszünk a nap végén? Hogyan válik a hivatásuk a saját életükké, a szívdobbanásukká, a saját ritmusukká? Ezt követhetjük végig ebben a rendkívüli dokumentarista filmben, ahol sokszor tudatosítani kell, hogy csak színészek munkáját látod. Tökéletes munkáját. 
Mi kell ahhoz, hogy vallási, nemzetiségi és erős szociális különbségekkel az élet a segítségnyújtásról szóljon? Nem a szakképzettség, nem az engedélyek és a hivatalos pecsétek. Persze az is jó ha van, kevesebb a probléma. De a megoldás ennél sokkal egyszerűbb. Szeretet! Végtelen szeretet és hit. Semmi más nem kell. Bruno és Malik megmutatja, hogyan lehet szeretni azokban a helyzetekben, amikor a legnehezebb. Felejtsük el a cuki, de zárkózott, vagy mutista, szelektív evő, de integrálható auti gyerekeket. A film a spektrum egy egészen más szegletéről szól. Azokról az autistákról, akikről már mindenki lemondott, az intézmények, a fejlesztők, a családok. Akik ön- és közveszélyesek, akikre rányomják a reménytelenség bélyegét. És akkor jön Bruno, aki nem mond nemet. Senkire! Mert remény mindig van. Nem kell más hozzá, csak szeretet és hit. 
Ne legyenek kétségeink, a filmben óriási küzdelmeket és nagyon súlyos felvetéseket élhetünk meg. Olyan mondatokat, és jeleneteket, amit kiszakítják az ember szívét. De közben megmutatja azt a komikus oldalát is, ami ugyanúgy része ezeknek a nagyon nehéz mindennapoknak. Csodálatos tragikomédia.

Én amennyire tudok az életben higgadt és összeszedett maradni, annyira könnyen bőgöm el magam bármilyen filmen. Ezt a filmet megnézni olyannak, aki bármilyen módon érintett az autizmusban, szerintem egy eszeveszett lelki hullámvasút. Én konkrétan a 7 perctől bőgtem végig. Néha úgy, hogy közben nevettem, néha úgy, hogy megszakadt a szívem. De nincs ember, akire ne lenne hatással, ebben biztos vagyok. Még csak művészfilmnek, vagy réteg filmnek sem nevezném, még annál is zártabb körnek szól, valószínűleg. 
Szívből ajánlom mindenkinek, aki érintett és aki nem, aki kíváncsi arra, hogy milyen a komfort zónán kívül élni. Mindenkinek, akinek jelent valamit az, hogy "nincs lehetetlen", mindenkinek, aki a látni akarja, hogy lehet hinni és szeretni minden körülmények között. És bár a karika nem ezt mutatja a filmen, de szerintem nem ajánlott 16 év alattiaknak és hogy őszinte legyek szerintem pici gyerekkel, friss diagnózissal rendelkező szülőknek sem feltétlen.

Egy különleges filmnek pedig adjunk különleges körülményeket. Ha bárki számára elérhető, Budapesten, a Puskin moziban nézze meg. A galérián van egy pici vetítő terem, mindössze 2 szék sorral és összesen 14 ülőhellyel. Szemben egy nagy vászon, az egész terem 30 nm... a sarokban egy, a nagyszüleink előszobájából ismert íves fa ruhafogas, amin éppen elfér 14 kabát. Itt nincs pop-corn zörgés és üdítő szürcsölés. Egy icipicit elzárt, különleges kis vetítés, éppen a filmhez illő. 
És mielőtt bárki felsóhajt, hogy "bárcsak lennének ilyen hétköznapi angyalok az életben is..." Vannak. Bruno figurája nem kitalált. A filmben egy valós, különleges élet csodás és pontos történetét láthatjuk, épp úgy, mint az Életrevalókban korábban. Különleges életek. Különleges élmény.