Pontosan ma 2 hónapja vonultunk a gyermekkel önkéntes karanténba, miután elrendelte a munkahelyem a kötelező home officet és 03.13.-án este bejelentették az iskolák bezárását. Nem tudtuk mennyi időre szól ez az új helyzet, de valami gyermeki izgalommal vetettem magam bele és szerintem sokan mások is. Kialakítani az otthon tanulás feltételeit, átalakítani a munkafolyamatokat irodán kívüli környezetre, berendezkedni arra, hogy nincs vásárolgatás, vagy „átdobom a Nagyihoz a gyereket kicsit”. Izgalmas volt, eleinte. Most két hónap után azt kell mondjam, hogy rohadt fárasztó, kimerültem és végtelen türelem kell ahhoz, hogy ne fulladjanak a kommunikációim hisztibe. Eszembe jut, hogy az első hetekben minden csatornán azt lehetett hallani, hogy milyen remek lehetőség is ez a kényszerű karantén, hiszen végre együtt lehetnek a családok, ez a lelassulás ideje, több idő lesz játszani a gyerekkel és hasonlók… Nem tudom észrevettétek-e, de kb 2-3 hét alatt még a bulvár médiából is eltűntek ezek a hülyeségek. Azt hiszem nagyon hamar rájöttek az emberek, hogy ez baromira nem erről szól. Csak hogy a saját helyzetemet nézzem, úgy érzem, hogy azt a bizonyos mókuskereket valami gonosz nagy órás megkaparintotta és dupla sebességgel pörgeti második hónapja! Én meg, mint egy kishörcsög, csak rohanok, rohanok magam után, pedig már majd kidőlök a mókuskerékből, de hát tudjuk, nincs kiszállás…           
Nemrég ért véget egy tök jó vezetői tréning, ahol megtanultuk, hogy fontos beazonosítani a különböző szerepeinket és eszerint tervezni a feladatokat, tennivalókat. A fene se gondolta volna, hogy ez a kissé „tankönyv-szagú” dolog ilyen hasznos. Lássuk hát, a szerepeket…

1, Anya vagyok. Nem kérdés, hogy ez az első számú szerep az életemben kb 8 éve. Röviden azt tudnám mondani, hogy szeretem, imádom, a világon mindennél jobban a gyerekemet… de szemmel látható vagyont adnék most 24 óra magányért. Pontosan 2 hónapja, a nap 24 órájában vagyunk négyszemközt. Mindegy, hogy dolgozni, tanulni, aludni, főzni, takarítni, legozni, nagybevásárlást összeállítani a webáruházban, vagy épp hajat festeni kell, akkor is együtt vagyunk. Lehet hogy ez minden anya vágya, de legyünk őszinték, ez brutális. Nincs egyetlen egy perc csend az életemben 2 hónapja. Rettenetesen fárasztó. Viszont mégis azt kell mondjam, egy csodává alakult anyaként ez az időszak. Eddig is nagyon szoros kötelék volt köztünk, de ami most történt, történik, az tényleg egy csoda. Adott egy auti gyerek, aki messze nem bajnoka az érzelem kifejezésnek, de mostanra olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy naponta többször megölel, igaziból megpuszil! Talán másnak ez nem nagy szám… de nekem az. Hónapig nem lehetett korábban egy puszit kikönyörögni. Jó-jó, azt, hogy „Szeretlek, Anya.” továbbra sem hallom (utoljára tavaly szeptemberben egyszer), de nem baj. Én ettől még rengetegszer mondom neki és sokszor már – ha halkan is – de rávágja, hogy „én is”! Maga a csoda ez. Hogy ilyen szintű összezárás nélkül lett-e volna ilyen időszakunk? Talán nem.

2, Számviteli csoportvezető vagyok. Hát igen, a másik főállás, a meló, ami bizony nem állt meg egy pillanatra sem! Nagyon érdekes tapasztalat ez. Az első 1-2 hét, ami szó szerint 24 órás pörgés volt, hogy átalakítsuk a folyamatokat home office kompatibilisre. Sok kihívás volt, sok megoldás született. Meglepően gyorsan és hatékonyan átálltunk és működünk azóta is, hibátlanul. De persze azért nem egyszerű. Összehangolni minden áldott nap – a sokszor több órányi – skype megbeszélést az itthoni sulival, a kollégák gyerekeinek az elfoglaltságával, az esetleges házastársak munkájával, a családokban lévő kisbabák alvásával és mindennel, ami az irodai környezetben fel sem merül. Most is láthatatlan tényezők ezek, de már tudunk róla. Hiszen a gyerekek beledumálnak a megbeszélésbe, vagy épp a kerítésen kukorékoló kakast halljuk a háttérben, ha valaki egy kis nyugalmat keresve a kertbe megy skypeozni.               
Teljesen egyedi az, hogy ki hogyan éli meg ezt az időszakot munka szempontból. Van, akire nagyon jó hatással van, hogy nem kell utazni, nem kell bejárni és ettől szárnyakat kap. Van, aki hullámzóan tud dolgozni, attól függően, hogy a család többi része épp ott van, vagy nincs. És van az a külön állatfaj, mint én, aki egyedülállóként nem kell azon töprengjen, hogy mikor lesz nyugalmasabb időszaka, hiszen soha nem lesz. Bizony, bizony meg lehet tanulni úgy dolgozni és koncentrálni, elmélyülni a feladatokban, hogy a háttérben folyamatosan szól vagy Xbox, vagy valami mese, hogy a napirend tervezésének sarokpontjai a skype értekezletek, az írás-matek-olvasás óra és az ebéd idő. Lehet egyszerre emailt írni és a ’nagy s’ betű írását tanítani a gyereknek. Persze nem normális helyzet ez, éppen ezért nem is lehet normális ütemtervet tartani. Amíg én hajnalban tudok jobban haladni, amíg még alszik a gyerek, addig más késő este, amikor már alszik, vagy épp délelőtt, amíg online órája van a gyerekeknek… Így az irodában 2 perces kérdés-válasz helyzetek néha 1-2 nap hosszúra nyúlnak, mire a párbeszéd végére érünk emailben, vagy skypeon. Azt meghatározni, hogy vajon hány órát dolgozhatunk egy nap, az teljesen esélytelen. Végtelenné vált az idő, és napi pár óra alvástól eltekintve valahogy összevegyítve, folyamatosan történik minden. De az lényeg az, hogy történik és működik! És ezért hálás vagyok!

3, Tanítónő vagyok. Nem, nem vagyok tanítónéni… de most muszáj. 2 hónapja itthon tanulunk. Nem, nem úgy, mint a magántanulók, ahol szépen napirendbe építve tanulnak. Hirtelen, rám zuhanva, felkészületlenül és állandó időhiányban. Hála Istennek, hogy van egy szuper jó tanítónénink, aki ebben a lehetetlen helyzetben is igyekszik mindent megtenni és segíteni a gyerekek haladását. Aranyos játékos tanulások online programokban, amit a gyerek imád, hiszen az „csak egy számítógépes játék”, nem igazi tanulás. Videó magyarázatok minden új betűhöz, témához. Kreatív feladatok, amiket otthoni dolgokból kell elkészíteni. Ezek nagy segítségek. De ne felejtsük el, elsős gyerek, ráadásul a kacifántosabban fajtából. A legnagyobb türelem mellett is bizony elszakad a cérna néha. Ő még nem tanul egyedül, de még csak egy sort sem ír végig egyedül. Ahhoz, hogy belátható időn belül készen legyünk a napi adaggal, ahhoz bizony lelkesen, mosolyogva és végtelenül nyugodtan kell drukkolnom és biztatnom minden egyes betű-kanyarintásához, minden egyes összeadáshoz és szó kiolvasásához. De nagyon tanulságos időszak ez! Látni azt, hogy hogyan tanul a fiam és mit hogyan ért meg, nekem maga a csoda. Ezt nem látjuk, ha az iskolában tanulnak. Max elmeséli, hogy ma vették a ’gy’ betűt. De hogy hogyan cseréli az olvasásnál a ’cs’-vel, vagy hogyan kezd időnként visszafelé olvasni szótagokat, azt nem látom. Mint ahogy azt sem, hogy matekból valami elképesztő furfang van a fejében. Soha nem fogom tudni sajnos érteni és követni a logikáját. De tudom csodálni, nap, mint nap. Amikor lehet hogy nem tudja kapásból kiszámolni, hogy mennyi 17-9, de két kivonásra ránézve minden esetben hibátlanul tudja, hogy melyik eredménye lesz nagyobb. Annélkül, hogy kiszámolná. Ahogy egy barátom mondta nagyon találóan, „látja” a számokat. Bárcsak én is egyszer láthatnám amit Ő, mennyivel egyszerűbb lenne.      
Így hát minden téma egy meglepetés. Amíg egy tök egyszerű behelyettesítéses feladat számára egyelőre felfoghatatlan (hiszen az elvont dolgok kezelés egyáltalán nem megy), addig a térlátása és a térgeometria úgy megy zsigerből, mintha az valami veleszületett tartozék lenne.       
Maximalistán kezdtük, igyekeztünk mindent mindig megcsinálni, hiszen az volt a fejemben, hogy te jó ég, le ne maradjon valamiből a gyerek. Aztán eljött az a pont, hogy ezt elengedtem. Bizony nem csinálunk szorgalmit, sőt, van hogy a hétfői anyag végére csak szerdán érünk, ha úgy adódik. Ha valami nagyon nem megy, akkor besegítek. De megtanultam itt is elengedni. Azt hiszem az a fő szempont, hogy ne essen vissza a gyerek, és ami minimum elvárás, abban haladjunk. Nem, nem Ő fog a legszebben olvasni második elején, és lehet hogy nem készül el minden rajz házi feladatunk. De igyekszünk. A fő célom ebben az új szerepben, hogy ne rontsak azon a csodán, amit az első félévben megtapasztaltunk. Megtaláltam a gyerekem sajátos igényeinek tökéletesen megfelelő iskolát, van egy szuper tanárnénink, aki fél év alatt elérte, hogy minden szabályt megtartva, szorgalmasan, rendesen tanuljon a gyerek és (ÉS!) szeret iskolában járni! Nincs ennél fontosabb, hogy ezt ne rontsam el. Nem érdekel, ha ebből-abból kicsit lemarad, vagy nem lesz tökéletes a tudása. Persze hogy nem lesz, nem vagyok igazi tanár, csak ilyen botcsinálta, karantén-tanár. Abból is a fáradt és ’soharánemérő’ típus. De a tanulást továbbra is szeresse, legyen érdeklődő és lelkes és nem okozzak benne olyan törést, vagy negatív élményt, amit aztán sokkal nehezebb lesz másodikban kikorrigálni, mint mondjuk egy rosszul összekötött betűpárt.

4, Nő vagyok. Bármilyen furcsa – így egyedülállóként a karanténban – bizony ebben a szerepemben óriási, nem várt változások történnek. Épp ez a bolondéria előtt kezdtem (néhány évente rendszeresen felmerülő) fogyókúrámba. Majd itthon maradtunk, és úgy ahogy van, azonnal megállt a mérleg ott ahol volt. Pedig épp kezdet kimozdulni. Ettől úgy megrémültem, hogy kipróbálva a sorra induló online edzéseket és tornákat, mára eljutottam oda, ahol még soha életemben nem tartottam. Napi szinten, rendszeresen tornázok. Sőt, kezdem élvezni. Őrület. Soha nem volt fontos ez, és bizony így napokra a 40-től, pontosan látom ennek a hátrányait. De majd most! J Arról nem is beszélve, hogy mivel 2 hónapja nulla sminkelés (itt külön hála a céges utasításért, hogy nem javasolt a webkamera használata), a bőröm is boldogan, szabadon lélegzik, szinte láthatóan örül ennek. A hajam szokás szerint nő havonta 2 centit biztos, úgyhogy még 1-2 hónap itthon, és a kollégák tuti nem hiszik el, hogy nem csináltam valami spéci hajhosszabbítást…

5, Társasági ember vagyok. Nem, nem vagyok az. Eddig is tudtam és ez most még jobban érzem, értem. Lehet, hogy szörnyen hangzik, de nekem nem hiányoznak az emberek. Legalábbis nagyon kevés. Nem hiányoznak a „repi” beszélgetések, a társas ebédelések és a boltban lézengő tömegek. Persze, hiányzik az a néhány ember aki fontos, de ennyi. Sokkal inkább hiányzik az a 10 perc egyedüllét, ami a gyerek iskolában kirakásától a munkahelyemig tart. Bizony, micsoda érték az a 10 perc!

6, Gyerek, testvér, nagynéni vagyok. Hát igen, ha valami hiányzik, akkor a család. Hiányzik az Anyukám, bár így is minden nap beszélünk, sokszor többször is egy nap, de hiányzik, hogy a telken a teraszon pezsgőzzünk és megváltsuk a világot, vagy csak vihogjunk valami baromságon, mint a tinik. Mert röhögni, azt mindig tudunk… Hála az égnek! Hiányzik a család, a tesók és a kisebb nagyobb gyerekeik, hogy bandázzunk, hogy bepótoljuk a sok elmaradt családi szülinapozást, hogy megdögönyözzük a kicsiket. De sebaj, nemsokára… aztán úgy bepótolunk mindent, hogy csak na!

Van még egy csomó szerepünk az életben… háziasszony vagyok, igen, gondoskodni kell, hogy karanténban, lakás elhagyás nélkül is mindig minden legyen itthon. Rutinosan rendelek neten a friss epertől a legóig, a hajvágótól, a mosószerig mindent, ha kell új zoknikat a gyereknek a kinőtt helyett. Igen, talán a lakásnak is jót tesz az időszak, mert azért bármilyen mókuskerék is ez, mégiscsak látszik az itthon lét. Sok-sok szelektálás, rendezés, takarítás. Van még mit tenni. De hát nincs ebben semmi izgalmas, mindenki ezt teszi.
Vannak szerepek, amiket pedig el kell – időszakosan – engedni. Nem tudok abban a metorszülői feladatban működni, mint korábban. Néhány auti csoportban aktív tag voltam, aktív segítő, sőt volt néhány konkrét szülő is, akivel rendszeresen konzultáltunk, tapasztalatot cseréltünk, beszélgettünk. Ez most nem fér bele. Nem szabad ezen túl sokat agyalni, el kell engedni. Majd lesz megint máshogy.
Nem vagyok jelenleg a gyerek fejlesztő pedagógusa sem. Félbemaradt a finommotorika tréningünk és több más is, de ez van. A józan ész megtartása áldozatokat kíván. Majd később felveszük a fonalat és bepótoljuk. Addig elengedünk, ez most fontosabb. Bár egyébként inkább csak szabin vagyok ezügyben, mert bizony már tervezem a következő tréningeket… de erről később.              
Megszűnt az az idősáv is, amikor kreatív lehetek, vagy kikapcsolhatok. Nincs idő kézbe venni egy könyvet, nincs idő kézimunkázni vagy bármi kreatívat csinálni. Nem baj, majd lesz. Ezt most ilyen. Nem küzdök köröm-szakadtáig, hogy legyen „énidőm”. (de utálom ezt a szót is) Nincs. Nem baj, fontosabb dolgok vannak. Majd lesz. Ez látszik mondjuk a blog bejegyzések „gyakoriságán” is…

Furcsa, nehéz és mindenkinek új helyzet ez, amiben most élünk. Azt biztos, hogy sokat fogjuk emlegetni ezt az időszakot. A mostani sulisok, akik így csináltak végig ez fél évet, akiknek átalakult a munkája, a szokásaik, vagy akik épp most kezdenek életmódot váltani. Nagyon sokan hátrányosan és rosszul jönnek ki ebből az időszakból. Azokról nem is beszélve, akiket közvetlen érint, és a betegséggel kell megküzdeniük. Lehet siránkozni – tán egy kicsit azt is tettem – de nem komoly ez!         
              
Isten minket a tenyerén hordoz. Ezt már oly sokszor megmutatta, miért épp most ne tenné? Teszi is, vigyáz ránk. A munkám változatlanul meg van, van jövedelmem. A tanulás, ha döcögve is, de megy, és ha kell, a tanárnénire bármikor számíthatok, tanácsát kérhetem. A gyerekre egészen jól hat a karantén, néhány hetes átmenet után, alapvetően belassult, lenyugodott, alkalmazkodott. (nyilván jót tesz a kevés inger neki) Jól vagyunk, egészségesek és mindenünk meg van, ami szükséges. Mi kellhet még?! Semmi.
Persze van egy csomó aggodalom az ember fejében, hogy fog vajon egy auti gyerek több hónap teljes elszigeteltség után szocializálódni, visszaszokni társaságba? Hogy fogjuk megoldani a nyarat, ha lassan vissza kell térni dolgozni? (ha lesz is tábor, szinte kizárt, hogy rögtön tudjon alkalmazkodni egy ilyen helyzethez) Hogy fog sikerülni az évvége? Én vajon hogy vizsgázom le, mint tanár? J Mi lesz, ha lazulnak a szabályok, vajon meg tudjuk óvni az egészségünket? És még rengeteg kérdés van, amire nincs válasz még. De nem is a mi dolgunk mindent előre tudni….