Nagyon régen írtam, de az elmúlt egy év... hagyjuk is, hisz mindenki tudja. Hiába van ötlet és gondolat, az egy éve tartó nehezített szintű hétköznapok bizony elviszik az energiát. Ráadásul ennek a bejegyzésnek sem lesz semmi köze a blog alapvető témájához. Sebaj, ha más nem terápiás jelleggel kiírom magamból. 

A történet ott kezdődik, hogy minden irodába lépés előtt Covid gyors tesztet kell végezni. Rendben is van, felelősek vagyunk magunkét, egymásért. És ráadásul az általános home office mellett, ez azért 1-2 hetente kibírható. Volt már vagy 20... nem is tudom mennyi. Aztán volt egy, ami kicsit több lett, mint egy gyors teszt.

-2.nap: Szerda reggel, szokásos irodai gyors teszt. A mintavevő hölgy nem a kollégák kedvence, meglehetősen könnyes szemmel jön ki mindenki. Mindegy, ez van, gyorsan túl leszek rajta. Túl lettem. De 10 lépéssel azután, a konyhában eleredt a vér az orromból. Jó, jó, előfordul, kicsit túl ment. Aztán az orrvérzés tartott 1,5 órán keresztül. Ez már nem volt túl komfortos. Kollégákkal már tervezgettük, hogy ki visz át a Honvédba, elégettetni az eret, mert ez így nem lesz jó, de aztán végre elcsitult. 

-1.nap: Csütörtök este, ugyanonnan mint tegnap, kisebb orrvérzés... csak 5-10 perc.

0.nap: Péntek reggel, gyermeket lerakom a sulinál, és újabb orrvérzés... megint 5-10 perc, semmi gond, megyek dolgozni a kolléganőmhöz. 
Délben indulok a gyerkőcért, felveszem a sulinál, minden jó. Aztán már majdnem hazaérünk, amikor újra elered az orrom. Zsepi, félkezes manőver, sikerül otthon leparkolni. Itt viszont már valami nagyon nem jó. Gyakorlatilag megnyitottak valami csapot, ömlik... Gyerek mellettem a kocsiban, halálra riadt arccal. Minden fellelhető zsepi, rongy tiszta vér. Minden higgadtságom összeszedve közlöm vele, hogy így nem tudunk felmenni, és hívok egy mentőt. Ettől persze még jobban megijed. Viszont végtelen büszke vagyok, ahogy a másodikos kis szuperhősöm rögtön kiabálja könnyes szemmel, hogy "a 112-t kell hívni, Anya, a 112-t!". Megjön a mentő, és néhány perc különbséggel Anyu Buksiért. Mindenki lassan megnyugszik, mivel a vérzés is közben szinte teljesen eláll. Azért bevisznek az Uzsokiba, meg kell nézni. 
Fül-orr-gége osztály, fiatal, kedves, szuperhős doki. A létező összes műszert feldugdosva próbálta megállapítani, honnan dőlt az a sok vér, de annyira fentről és hátulról, hogy nem látni a konkrét sérülést. Vizsgálat, próbálkozás, stb... semmi. Akkor mehetek. Elindulok, egészen a kapuig... amikor újra megindul. Futás vissza a dokihoz. "Jaj de jó!" - mondja, hiszen így legalább látja honnan jön. Sajnos annyira hátulról, hogy bármit csinál, nem látszik. Úgyhogy kicsit "vakon", de kb az orrüreg tetejében mindent eléget amit ér, úgy kb a forrásnál... Hát ez borzalom. Mintha az agyam égetnék egy zsebsárkánnyal (Konyhafőnök rajongók előnyben). Ok, túl vagyok rajta. 2 óra pihenő a folyosón. Nem történik semmi, akkor mehetek haza. Taxi, véres kabát, remegő lábak, de végre irány haza. 
Otthon kb 1,5 óra nyugalom, aztán jön a hideg zuhany. Illetve az eddigi legbrutálisabb orrvérzés. Percek alatt nem csak az orromból, de már a számból is folyamatosan csöpög a vér. Anyu mentőt hív, közben pakol egy minimál csomagot a kórházba, már sejtettük, ez nem ambuláns lesz. Gyermek totálkár, megrémült, de azért egy plüss kisoroszlánt betesz a táskámba. Nagy ölelés, nincs semmi baj, Anya most picit elmegy a mentősökkel, és meggyógyítják az orrát... hát, azt hiszem ez nem sikerült túl meggyőzőre. 
Itt következett egy olyan eljárás, amit soha nem akartam megtudni az életben, hogy egyáltalán létezik. Ugyanaz a szuperdoki, meglát, ránéz a kb 140 kilós segítő kollégára... "na, csináljuk"! Ennél vészterhesebb kijelentést még soha nem hallottam. Mindenkit megkímélek a részletektől, csak röviden a lényeg. Ez egy hátsó orrvérzés volt, ami annyira hátul van a garat felé, hogy elölről nem lehet ellátni, hátulról kell. Igen, a garat felől. Gyakorlatilag egy azonnali tamponálás a torkomon keresztül, a garaton át az orrüregbe, hátulról. (Bellocq - azóta remek leírást találtam róla, amiben "modern kori emberkínzásnak" nevezik. Mélyen egyetértek.). Hogy hogyan kerül egy hüvelykujjnyi tampon át az ennél szűkebb átjárhatóságú garaton át, hogy hogyan van az rögzítve és kifeszítve madzagokkal az orron és a torkon át, stb... ezt hagyjuk. Miután mindeközben fröcsög a vér az orrból, szájból, sajnos altatás, fájdalomcsillapítás nem opció. Itt haladni kell. Már azt hittem, túl vagyok rajta, mikor jött a tamponálás elölről. Mi lehet ebben olyan gáz... mondjuk egy agyon gyötört (néhány órája még égetett orrba) feltuszkolnak 5 db kisujj méretű tampont. De, de, elfér annyi. Mondjuk jut belőle kb a könnycsatornától az arcüregig mindenhova. Őszintén mondom, hogy életem legfájdalmasabb "élménye" volt ez az egész. Az, hogy szülés közben kicsit anyáztam és hangosan nyögtem, az egy dolog. Ez alatt zokogva sikítottam, ordítottam és hála az égnek épp kibírtam míg készen lett és csak utána ájultam el a fájdalomtól. 
Hogy mi történt még aznap este, arra nem nagyon emlékszem, valamikor éjjel egy kórházi ágyban eszméltem fel legközelebb. 

1.nap: Szombat. Az érzet alapján kb egy gránát robbant a fejemben, amit kívül-belül most tamponálások, madzagok tartanak össze. Beszélni nem tudok, nyelni sem. Mondjuk az eszembe sem jut, hogy egyek vagy igyak, de a saját nyálamat is folyamatosan kiköpködni elég furcsa volt. Folyamatos infúzió, műtét utáni fájdalomcsillapítók, gyógyszerek és sok folyadék, mivel szájon át semmit nem tudok bevinni. Rohadtul fáj minden nyaktól felfelé.

2.nap: Vasárnap. Kb ugyanaz, mint az előző nap. Fekszem, hörgök, fáj, infúzió. Beszélni, enni, inni még semmi.

3.nap: Hétfő. Annyira rettegtem ettől a naptól, hogy azt elmondani sem tudom. Ugyanis eljött a pillanat, hogy kiszedik a Bellocqot. Rettegtem, hogy mennyire fog fájni, hogy egyáltalán hogyan csinálják. De amitől a legjobban féltem, hogy kiveszik és újra vérezni fog. Hiszen akkor nincs mit tenni, vissza kell rakni. Nem hiszem hogy azt túlélem. Imádkozom.
Kivették. Röviden rohadt kellemetlen, de azért a berakással össze sem hasonlítható, viszonylag gyors művelet. És valami eszméleten megkönnyebbülés a fejemnek! És nem vérzik! :) Boldogság! Hála.
Most aztán jön a jó világ... tudok nyelni! És beszélni... ;) Ideje bemutatkozni a kórteremben a csajoknak.
Na, persze azért ez a fizikai trauma nem nyomtalan az ember torkában, úgyhogy napokig még pépes menüt kapok. Azt se nagyon tudom megenni, de egy kis szívószállal már legalább 1 deci üres levest ebédeltem! És végre tudok inni, ami órási! Három nap folyamatosan nyitott száj (az orromon ugye óriási kötés), és nem ivástól olyan szinten kiszárad folyamatosan a szám, hogy lapokban jött le róla a bőr. De talán ennek vége. 

4.nap: Kedd. Újabb lépés, az orromban lévő 5 tamponból ma kivesznek 3-at. Nekem persze a szokásos rettegés jön, mi lesz ha vérzik. Szuperdokim kedves és megnyugtató, mint mindig. Végtelen óvatosan kiveszi szép sorban... továbbra sem értem, hogy ezek a nagy izék a fejem melyik részében fértek el. Az biztos, hogy óriási megkönnyebbülés. 
Mostanra ettől az egész fizikai traumától jobb oldalon az egész szemem, arcom tiszta ödéma, az orrom ugye teljesen torz napok óta. Plussz ugye az állandó parittya kötés, ami nélkül már el sem tudom képzelni az életet. Úgy nézek ki, mint akit agyba-főbe vertek. 
Délután újabb meglepetés, érzem hogy könnyezik a szemem. Megtörlöm, de valami nem stimmel. Ez vér... vér! A szememből?! "Futás" (azaz mászás) ki a nővérkéhez. Megnyugtat, hogy igen, simán előfordul, ez ilyenkor normális. Hááát... oké, szóval normális, hogy az ember a szeméből is vérzik. Akkor jó, visszafekszem. 
Délután még egy gyors branül csere, a könyökhajlatban 4 napot bírt, szúrnak egy újat a csuklómnál. 

5.nap: Szerda reggel, vizit után rögtön irány a vizsgáló, kiveszik a maradék 2 tampont. Ez volt a terv. De éjjel 2-kor arra keltem, a szokásos érzés mellett, hogy a teljesen kiszáradt szám, torkom miatt inni kell egy kortyot, érzem, hogy valami nem stimmel. Mintha lenne valami a torkomban. Irány a nővérke... mire kiérek a 20 méterre lévő szobába, már öklendezem. Belenéz a torkomba, basszus, hátracsúszott az egyik tampon az orromból. Dőljek előre, hívja az ügyeletest. Az ügyeletes doki gyorsan kihúzta a torkomon keresztül. Ez erre akart távozni, remek. 
Aztán visszatérve a tervhez, reggel a vizit után kiveszik az utolsót is. Az orromban egyetlen pici krémes vatta, semmi parittyakötés... és ezennel a másik oldalon tudok levegőt venni és végre becsukni a szám. Őrületes!
Ma már szinte minden pépes kaját megettem, de legalább megkóstoltam. Kapok levegőt és sokkal kevésbé fáj az egész cucc. Szuper, haladok!
Mondjuk a derekam az mostanra totálkár, hiszen ebben az egész sztoriban szigorúan tilos rendesen lefeküdni, úgyhogy 5.napja ilyen félig ülő pozícióban lévő ágyon vergődöm. 

6.nap: Csütörtök reggel, némi kis pánik már megint, mert orromban lévő vatta nem fehér... doki megnyugtat, hogy egy kis vér szivárgás még rendben van. De ez most már mindig így lesz?! Aztán kiderül, hogy a Bellocqnak ellentartó madzagok vágtak egy kis sebet az orromnál és csak onnan van a szivárgás. Huhh... nyugi. 
Ma már egész virgoncan, végre lezuhanyozva, már tudok banánt is enni, meg kalácsot, minden szuper! 

7.nap: Péntek. Eddig élveztem az Uzsoki vendégszeretetét. Gyors ellenőrzés még a vizsgálóban, minden okés, mehetek haza! Ezúton is millió hálám az egész csapatnak a fül-orr-gégészeten! Kedves, gondoskodó, megnyutató és végtelenül profi mindenki!
Délelőtt végre itthon, nagyon jó. Bubi délben amikor hazajött a suliból, rám ugrott és csak ölelt vagy fél órát az ágyban. Annyira szuperhős volt, ahogy kibírta ezt az egészet. Rettentő büszke vagyok rá. 

Rengeteget imádkozom és szívből bízom benne, hogy túl vagyok ezen az egészen. De azért tegyük hozzá, hogy ezen az egy héten túl még mi minden kapcsolódik a történethez. Még megyek egy CT-re, aztán haemofpiliai kivizsgálásra (bár itt nem állapítottak meg vérzékenységet, vagy hasonlót, de biztos ami biztos). Egy hét szigorú ágynyugalom és utána is hetekig rendkívül kímélő üzemmód. Tilos orrot fújni, lehajolni, emelni 1 kilónál többet, tilos a kávé, a meleg víz, bármi ami megmozdítja a vérnyomást, 6 hétig tilos bármiféle sport, mozgás, szex és hasonló aktivitások. Orr krém, orr olaj és társai 2 óránként. Stb...
És persze egy olyan mértéktelen para, ami ki tudja hány hónap mire elmúlik. kb fél percenként nyúlok az orromhoz, és rettegek, hogy nehogy valami elinduljon. Ez nem tudom mikor fog elmúlni. 
Az erőnlétem az gyakorlatilag teljesen le lett nullázva. Ma reggel megcsináltam a kisfiamnak egy rántottát, majd fél órát lefeküdtem pihenni, hogy utána meg tudjam csinálni az én zabkásámat... hurrá. Saját magam szelleme lettem. Fizikálisan ez azon kívül, hogy alig bírok lábra állni, látszik az egy hét alatt vesztett 5 kiloból is. 

Hát, ez történt. Nincs ebben semmi tanulság, vagy hasonló. Egyrészt azt hiszem csak jól esik kiírni magamból. Fizikailag, lelkileg is traumatizált ez a sztori. 
Ha mégis valami konzekvenciát keresünk benne, hát akkor legyen annyi, hogy aki elmegy Covid teszteket végezni, az ne felejtse el, hogy vele szemben nem egy gyakorló bábú van, hanem élő, érző (és vérző) ember! Lehet, hogy csak a rossz csillagállás áldozata voltam, de hogy ezt a lavinát egy fizikai sérülés indította el, az nem kétséges. Kérve kérek minden tesztet végzőt, hogy legyen óvatos! Ahogy a szuperdokim velősen összefoglalta a kórházban, "az orr nem az agyban van"!

(És mielőtt bárkinek eszébe jutna kifordítani, nem vagyok sem tesztelés, sem bármely óvintézkedés ellen! Bár őszintén remélem, hogy soha életemben több Covid tesztet nem kell csináltatnom.)

Vigyázzatok magatokra!