Lassan kifelé megyünk a vírustól fenyegetett, karanténba zárt időszakból. Többen kérdezték, hogy bírtuk... hogy én hogy bírtam, arról már volt szó. De hogy bírta az én elsős kis csodabogaram?! 
Először is, mint tudjuk, a mi karanténunk kissé megnyúlt, hiszen a hivatalos bezártság előtt benyalt a gyermek egy bárányhimlőt (+3 hét), illetve amint kezdhettünk volna végre jönni-menni az elmúlt hetekben, gyorsan hozta a szokásos "eltöröm valamimet a szünet elején" programot (+2 hét). Most egész jól megúsztuk, csak egy lábujját törte el... De hogyan is nézett ki az élet tavasszal?

Emlékszem, amikor március közepén elmeséltem neki a hétvégén, hogy bizony most bezárnak a sulik és mindenki itthon marad. Ez számunkra, sokat edzett felnőtteknek is új helyzet, nem hogy az Ő kis bejáratott világában... legalább ötször futottunk neki, mire összeállt a kép, hogy nem megyünk suliba, anya se meg az irodába és bizony itthon fogunk dolgozni és tanulni. Első reakció: Hurrá!!!
Aztán egy hét  után jött a valóság, amikor a tanítónéni elkezdte küldeni naponta a feladatokat, amit el kell végezni... na, ez már nem volt olyan vicces. 
A legfontosabb egy jó napirend lett volna, nem kérdés. Összehangolni a munkát, a sulit, az online vásárlásokat (nem vicc, hónapokig nem tettük ki a lábunkat az ajtón, így bizony külön figyelmet kellett szentelni a bevásárlások összeállítására is - online), a mozgást, a "gépezést", a játékot és mindent. Nem sikerült. Sajnos a munkával járó leterheltség és rapszódikus időbeosztás miatt minimális fő pontokat tudtunk csak beilleszteni a napokba... 9-kor az első tanulás, 12-kor ebéd. 
A tanulás kemény dió volt, be kell látni. Hogy vajon kisebb vagy nagyobb gyerekkel könnyebb-nehezebb ez a helyzet, azt nem tudom megítélni. Gondolom minden életkornak meg van a nehézsége és sajátossága. Jelenleg nekem adott egy elsős fiúcska, aki írni, olvasni és számolni tanul. Nem lehet kiadni neki a feladatot, még a legkisebbet sem. A tanulás kizárólag úgy megy, hogy mellette ülök és mutatom, magyarázom, várok (türelemmel!)... drukkolok minden egyes szépen kerekített "o" betűhöz és türelemmel várom, hogy a kis ujjain kiszámolja mennyi 16-9. Ha nem megy, előkapjuk a színes kis pálcikákat és azzal lebábozom, hogy mennyi is 16-9. Aztán békát gyártunk wc papír gurigából, verset tanulunk, kreatív szendvicset készítünk és századszor is kijavítom, amikor összekeveri a 'd' és a 'b' betűt. Közben túlterhelt vagyok és türelmetlen, ezt nyilván a gyermek nagyon rosszul viseli, így sokszor a tanulás sírásba fullad. Kb egy hónap után újratervezés... nem leszünk maximalisták. Nincs szorgalmi, csak ha  gyerek boldogan kéri. Ha lemarad a rajz feladat, vagy csúszik egy hetet, nem esünk kétségbe. Így egy fokkal jobban működik. Sokszor mondta Buksi, hogy én persze nem tudok jól magyarázni és a tanító néni sokkal jobb. Igaza van. De azért én boldogan, fáradtan és csodálva néztem mindig, hogy milyen furfangos módon áll a matekhoz és bár egy szabályos karikát nem tud rajzolni, de hibátlan írott 'k' betűt bármikor.
Na de miért is vagyunk mindig itthon?! Már nagy fiú, értelmes, így sokszor átbeszéltünk. Mi az a vírus, mi az a karantén. Miért beszél ugyanaz a furcsa hangú néni minden délelőtt 11-kor. Miért kell a maszk és a fertőtlenítő és miért nem megyünk még a játszóra sem. Megértette és elfogadta. Úgy emlékszem kb 6 hét után merült fel először, hogy kitegyük a lábunkat az ajtón. Jött a jó idő, megbeszéltük, hogy irány a parkba rollerezni. Innentől kezdve két nap volt, hogy meg tudjam győzni, hogy sportolni ki szabad menni. A megoldás az volt, hogy leültünk együtt nézni a kormányinfot és amikor a furcsa hangú nénitől hallotta, hogy sportolni szabad, akkor volt hajlandó lemenni. Éljen a szabálykövetés! :)
Teltek-múltak a hetek, aztán már hónapok... gyereknapkor több osztálytársa azt rajzolta, mint kívánság, hogy találkozhasson végre a többiekkel. Tündériek voltak. De hogy élte meg ezt egy auti gyerek? Nem így. Legalábbis az enyém nem. Mikor megkérdeztem, hogy nem hiányoznak-e neki a srácok, úgy nézett rám, mint egy ufóra... Nem, neki nem hiányoznak. Ő szeret egyedül, illetve velem lenni. Lássuk be, ilyen helyzetben van előnye a sajátosságainak. Aztán azért bevallotta, hogy két ember hiányzik, a Nana, természetesen, meg a tanító néni! Egyrészt repesett a szívem, hogy már elsőben, egy elég döcögve indult tanév alatt mégis ilyen kapocs alakult ki benne, ez óriási! Másrészt eszembe jutottak az ovis évek, amikor a betegség vagy szünet alatt szintén csak az ovónéni hiányzott... :) Furcsa ez. Hogy ezt később hogyan fogják kezelni a társai, azt nem tudom, biztos nem mindenki fogja megérteni. 

Hova jutottunk ebben a 3-4 hónapban? 
Az autizmusnak remek előnyei vannak karantén idején! Bizonyos dolgokban görcsösen ragaszkodik szabályokhoz, tehát ha nem megyünk le, nem gond, hiszen nem szabad lemenni. Nincs igazán szüksége társaságra, nem szenvedett attól, hogy magányos és hiányoznak a gyerekek. Sokat változott a viselkedése is. Az első néhány hét káosza után egyszerűen kicsit belassult, lenyugodott. Valószínűleg nagyon jót tett, hogy sokkal kevesebb inger érte, kevesebb dolog stimulálta.
Befejeztük az első évet a suliban. Emlékezetes lesz, az biztos! Talán nem ott tart, ahol normál menetben a suliban tartott volna. De ez szerintem nem baj. Majd behozzák. Amit nekünk - így együtt - teljesíteni kellett, azt sikerült. Haladtunk az anyaggal, gyakoroltunk és talán nem utálta meg a tanulást általam... :) A végeredmény egy csodaszép kis bizonyítvány és oklevél az otthon elvégzett szorgalmas tanulásért!
A gyerek gép függő lett. Ez van, sajnos. Bizony napi sok óra tablet, xbox vagy hasonló. De mentségemre legyen, napi 8 óra munkát képtelenség megoldani máshogy. Azért nem vagyok teljesen kétségbeesve, rá lehet venni továbbra is másra, élvezi a telken a függőágyat, a sétákat és még festésre, vasalós gyöngyözésre is rá bírom venni. Nincs veszve minden...

Talán a legérdekesebb az emberi kapcsolatai ahogy alakultak. Még csak kezdünk "éledezni" és kimozdulni, tehát még nincs sok tapasztalat. De ami van, sajnos nem mind jó. A telekszomszédunk egy végtelenül kedves, aranyos idős pár. Nagyon szeretik Buksit, és azt hiszem ez kölcsönös, még ha a maga félénk módján is. Tavaly már simán első szóra elment velük sétálni, vagy átment és a szomszéd bácsival egyedül csónakázott! Most? Egyelőre a kapujukon se lépett be. Jó pár méteres távolságtartás, nulla kommunikáció. Sokat vagyunk most itt, remélem azért ez változik majd.
De mindennek van jó oldala is! A köztünk lévő anya-gyerek szövetség olyan erős lett, mint még soha. Mindig is jó kapcsolatunk volt, de most nagyon közel kerültünk egymáshoz. Csak hogy néhány látható jelét említsem, rendszeresen kapok ölelést és puszi! Csak úgy! Imádom... :) 
A nyáron azért lesz próbatétel, hiszen jelentkeztünk 1-2 táborba. Meglátjuk mi sül ki belőle. Jó lenne, még az újrakezdés előtt valami közösségi élmény, ami remélhetőleg jól sikerül.

Nem könnyű időszak ez se szülőnek, se gyereknek. És azzal, hogy a nagy riadalom alább hagyott, nem lett könnyebb. Hiszen előttünk az egész nyár! Van akinek anyagi, van akinek szabadság a szűk keresztmetszet. Igen, fél év kihagyás egy ekkora gyereknek a tanítói rendszer, a fejlesztés nélkül, egy kissé káoszos, furcsa mindennapokban bizony érezhető. De én hálás lehetek - mint oly sokszor - nálunk egészen jól alakult. A kisfiam jól viselte, szinte jó hatással vette az akadályt és szépen alkalmazkodott az új helyzethez. Aztán hogy fogunk majd visszaállni a normál kerékvágásba ősztől? Na, arról fogalmam sincs... Lassan azt sem tudom elképzelni, hogy kicsípve, szolid sminkben az irodában dolgozzak. Hogy Buksi hogy fog visszaszokni a reggeli kelésre és az egész napos suliba? Ez majd a következő nagy kihívás lesz ősszel... :)