Nem kérdés, hogy minden autista gyermeknek (és felnőttnek) van valamilyen mértékű kommunikációs nehézsége, zavara. Hiszen ez a diagnózist adó három alap-pillér egyike. Mint a spektrumon minden, ez a terület is rendkívül változatos lehet. Van érintett, aki verbálisan egyáltalán nem kommunikál és van (felnőtt ismerős) aki képes iskolai tanárként dolgozni. Gyerekek esetében az egyik leggyakoribb kérdés a beszédindítás, illetve a nem beszélő gyerekek kommunikációjának támogatása. 
Most azonban nem erről lesz szó, hanem a szociális kommunikáció nehézségeiről és fejlesztéséről, illetve azokról az eredményekről, amit eddig ebben elértünk. Hogy egyáltalán jól használom-e a 'szociális kommunikáció' kifejezést, abban nem vagyok biztos, de majd ha olvassa gyógypedagógus, legyen kedves javítson ki, ha kell!

"- Mi volt ma az oviban/suliban? 
- Semmi. 
- De jó napod volt?
- Jó.
- És mi volt az ebéd?
- Nem tudom. /Semmi."

Ismerős ez a párbeszéd, ugye?! Rengeteg szülőtől hallom a panaszt, illetve korábban természetesen én is tapasztaltam, hogy a gyerek nem mesél semmit az oviról. Azt se tudják volt-e az nap fejlesztés vagy sport, azt se tudják evett-e, aludt-e aznap, stb... 
A másik - szerintem tipikus - helyzet, amikor a gyerkőc egyébként remek, sőt sokszor korosztályán túlmutató beszédkészséggel rendelkezik, irodalmi körmondatokban tud bármilyen témáról monológokat tartani. De kizárólag otthon. Ha az oviban kérdeznek tőle bármi, nem válaszol. Ha vendégségbe kerül, ő a csendes gyerek. Ha a játszótéren netán nem egyedül játszik, akkor se igazán beszélget másokkal. És ha az ismerős anyuka kérdez tőle valamit az ovi öltözőben, akkor is maximum egy igen/nem amit mormog a bajusza alatt.
A köszönésről, illetve annak hiányáról, már nem is beszélve... Számomra ezt jelenti a szociális kommunikáció.

Honnan indultunk?
A kisfiam nem sokkal 2 éves kora előtt kezdett beszélni, legalábbis értelmes szavakat. Utána néhány hónap alatt viszont gyakorlatilag bővített mondatokban közölte a közlendőjét. Amiből soha nem fogyott ki... azóta sem... Ha olyan napja van, képes megállás nélkül beszélni. Ezt azonban kizárólag két embernek tartogatja, nekem és anyukámnak, azaz a legszűkebb családjának. Beszédhibája soha semmi nem volt, kristálytisztán beszélt mindig. Na de ugye a világ nem csak hármunkból áll... és itt már bizony van baj. Túlzás nélkül, rajtunk kívül más felnőttel kb 1,5-2 évvel ezelőttig egyáltalán nem volt hajlandó kommunikálni. Gyerekekkel még úgy ahogy, de ott is inkább minden közösségből volt 1-1 kiválasztott és a többieket inkább csak hallgatta. Egy-egy kivétel néha akadt, ahol valami igazán különleges empátiát, nyitottságot érzett. Még a családon belül se volt jobb a helyzet. A nem beszélés miben nyilvánult meg? Nem köszönt, ha kérdezték, nem válaszolt, magától egyáltalán nem kezdeményezett kommunikációt. Számára az a helyzet, amikor összefutunk a szomszéd nénivel, aki teljes jóindulattal kérdezi, hogy mi volt az oviban, vagy mit hozott a Jézuska... egy sokkoló, spontán valami, amiben egyáltalán nem tudja mit kell csinálni. Számára ezek tökéletesen felesleges kommunikációk (lássuk be, igaza van), és innentől kezdve meg sem próbálja ezeket kezelni. Valahogy így van ezzel egyébként a köszönéssel is. Spontán, "egyszercsak" kell, nem lehet rá készülni, meg egyébként is, mi értelme van... A nagyobb nehézség, hogy pl még nagycsoportban is előfordult az oviban, hogy ügyeletben nem volt ott egyik saját óvónéni sem és így bizony ő nem szólt senkihez. Akkor sem, amikor be kellett volna kérnie magát mosdóba az udvarról. Pedig a többi óvónéni is ismerős, két év után már nem volt olyan, aki ne töltött volna vele rövidebb-hosszabb időt. És igen, ilyenkor volt, hogy úgy mentem érte, hogy az udvaron, a számára biztonságot nyújtó kis faházikó mögött kullogott és várta, hogy kimentsem a gázos helyzetből. 

Hogyan lehet fejleszteni a szociális kommunikációt?
Biztos számtalan módja van, ebből kettő gyógypedagógia módszert szeretnék megmutatni, ami bevált, illetve azt, hogy én anyaként hogyan tudom őt segíteni ebben.

1, Babzsák-módszer: A babzsák módszer lényege, hogy előre tervezetten, irányítottan fejlesztik a szocializációs és kommunikációs készségeit a gyerekeknek. Jellemzően kiscsoportos foglalkozás. Ami az autistáknak rendkívül nagy segítség, hogy időben és helyben is előre tervezett, szabályozott, egy koreográfia szerint zajlik, nincs benne spontán meglepetés, ezáltal sokkal kevesebb benne a stresszt okozó helyzet, mint egy "éles" beszédhelyzetben. A lényege, hogy a foglalkozás során egy babzsák jár körbe, és ezzel jelzik, hogy éppen ki következik. Mivel kézzel fogható dologhoz kötik, hogy ki következik, erre sokkal könnyebb koncentrálni. Ez segít abban, hogy a kommunikációt egyáltalán megkezdjék. Segít a sorrendet követni és tartani, és a mások végig hallgatását is fejleszteni. 
Az oviban, amikor állandó gyógypedagógust kapott a csoportunk, akkor vezették be, hogy hetente 1-2 alkalommal, hétfőn mindig, babzsákos foglalkozás volt. Itt akár valamilyen fejlesztő játékot vontak a foglalkozásba, akár vers tanulást, akár a "spontán" mesélést, hogy pl mi történt a hétvégén... Nagyon szerették a gyerekek, néhány alkalom után tudták, hogy csak az beszélhet, akinél a babzsák van. És bizony, a többiek általában csöndben is maradtak. Tudták, hogy ha náluk a babzsák, akkor figyelni kell a kérdésre és válaszolni. Számunkra elképzelhetetlen, de bizony nekik az is óriási segítség, hogy egy ilyen helyzetben van mit fogni a kezükben, van hova szegezni a tekintetüket és máris könnyebb a válaszadás.

2, Képes-napló (avagy élménykönyv): A jól beszélő, jó képességű auti gyerekeknek is gondot okoz, hogy elmeséljék a napjukat otthon, vagy az oviban a hétvégi élményeiket, stb. Ebben segíthet elképesztően sokat az élménykönyv! A gyógypedagógus javaslatára kezdtük el, természetesen elmondta, hogyan csináljuk. Alapvetően nagyon egyszerű... Vettem egy A4-es alakú nagyobb füzetet és lehetőleg minden nap, de néhány naponta mindenképp (hétvégéről feltétlen!) készítettem fotókat, azokat pici méretben kinyomtattam, beragasztottam a füzetbe és 1-2 mondatban leírtam mellé, hogy mit csináltunk, mit játszottunk, hol voltunk, stb... Ezt a füzetet minden nap bevittük az oviba, és a gyógypedagógus egyfajta irányított beszélgetést folytatott a gyerkőccel, kezében a naplóval. Kérdezgetett anélkül, vagy csak szóban rávezetve adott eseményre, illetve együtt megnézve a képet. Ha más nem, a képek alapján mindig el tudta mondani, hogy mit csináltunk, sőt sokszor eszébe jutott még valami és azt is elmesélte! Természetesen az óvónénik/gyógyped. is használta a füzetet arra, hogy minden nap írtak bele 1-2 sort, hogy mi volt aznap, mi ment jól, mi nem ment jól. Így én is képben voltam és rákérdezve át tudtuk beszélni otthon a nap legfontosabb eseményeit vagy épp problémáit. 
Igen, ne legyen kétségünk, ez nem kicsit macerás! Az alap, hogy kell egy működő nyomtató (14-15e ft-ért már tökéletesen jó, újat lehet kapni), de legfőképp elszántság kell, hogy minden áldott este vagy hajnalban (nekem akkor volt komfortosabb) gyorsan fotót szerkesszünk, nyomtassunk, ragasszunk, beírjunk... Ez a hétköznapi rohanásban nem kis feladat. De higgyétek el, minden pillanatát megéri! Elképesztő csoda amit elértünk ennek segítségével gyakorlatilag fél év alatt! Mert kb 6 hónapig csináltuk ezt az utolsó ovis évben. 
Ha valaki ügyesen rajzol, akkor gyorsíthat azzal, hogy pikk-pakk apró rajzokat készít és nem vacakol fotókkal. Illetve, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis mit lehet minden nap fotózni? Lehet egy társasjátékot amit játszottunk, egy elkészült vasalósgyöngyös képet, amit este csinált a gyerek, a dokit, ha épp nála voltunk, egy mozi plakátot, de a pizzát is, ha épp azt rendeltünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nyilván nekünk sincs 7 napból 7 napon valamilyen különleges programunk. De nem is kell, nem erről szól, hanem a hétköznapokról!

3, Saját támogatás...: Milyen apróságok, amikre odafigyelve támogathatjuk a kommunikáció fejlesztését? Ne kényszerítsük, de hagyjuk, engedjük a gyereket beszélni... Ha kérdeznek tőle valamit (mindegy hogy reggel az óvónéni, vagy a lépcsőházban a szomszéd néni), ne válaszoljunk rögtön helyette! Nagyik figyelmét erre külön tessék felhívni! :) Igen, a gyerkőc nem fog válaszolni magától. De ha mindig megússza, mert válaszolnak helyette, még csak motivációja sem lesz rá. Illetve, ha már ott tart, hogy készül és majdnem próbálná, csak lassan, megfontoltan megy, akkor pláne nem jó. A kezdetleges kis önbizalmának azonnal visszavonulót fog fújni. Persze van az a helyzet, amikor az utcán egy 200 éve látott ismerős rávetődik a gyerekre és feltesz neki 14 értelmetlen kérdést... na, akkor azonnal kimentem, az nem kérdés! Kényelmetlen, kellemetlen helyzetbe igyekszem soha nem hozni. Nem biztos, hogy mindig eltalálom az egyensúlyt, de azért rá lehet érezni.
Ismerős, amikor a gyerek pillantásából vagy fél szavából értjük mit szeretne? És oda is adjuk, ugye? Vajon ez mennyire motiválja arra, hogy ne így kérjen, hanem normális szavakkal, netán mondatokkal?! Az én fiamnál rendszeres, hogy felkel, és néhány perccel később közli... "reggeli!". Minden egyes reggel eljátszom vele a párbeszédet, hogy "mi van vele?"; "kérek!"; "mit kérsz?"; "kérek reggelit!". Igen, lehet hogy 3-ból 2-szer kicsit ideges lesz, de ez pont 1,5 perc alatt elmúlik. (legkésőbb amint előtte van a reggeli) Másrészt viszont, kb a 40-50. alkalom után, már elég annyi, hogy "tessék?" és jön a korrigálás... "Anya, kérek reggelit!". Legyünk kitartóak és következetesek! Nagyon nehéz. Nagyon sokszor elbukunk. De bele kell állni újra és újra, meg lesz az eredménye!
Köszönés... örök mumus, szerintem nem csak nekünk. Volt már jutalom matricás időszak erre, volt olyan, hogy kézenfogva, apró jelzést ad anya és akkor együtt köszönünk, volt saját próbálkozás... általában a vége az, hogy néhány üdítő kivétel után nem köszön. De minden egyes találkozáskor (bárkivel), az utcán, lépcsőházban, iskolában... elmondom, hogy köszönj neki, vagy esetleg apró kézszorítással jelzem és hangosabban köszönök. Ezzel pontosan érti mit akarok, de mégse szólok rá más előtt, ami tudom hogy zavarja. 7 éves elmúlt, már iskolás. És most pár hete történt áttörés! Na, azért nincs még normál köszönés, pláne nem mindig, de valami elkezdődött... :)

Hol tartunk most?
A fent leírt kezdetektől, a leírt módszerekkel szerintem nagyon sokat fejlődött a fiam. Tényleg nagyon sokat. A legfontosabb és szembetűnő esetek:

- Ha valamit meg kell kérdezni a tanárnénitől, vagy el kell kérni, már nem kell szinkronizálnom a gyereket! Legalábbis nem minden esetben... Bemegy és megkérdezi amit akar. Oké, nincs még "elnézést, azt szeretném kérdezni", nincs feltételen megszólítás.. De van kérdés! Méghozzá egyedül!

- Pontosan tudom, hogy a suliban volt-e fejlesztés, milyen új betűt tanultak, volt-e valakinek szülinapja és melyik gyereknek hány százalékos lett az olvasás felmérője. Ugyanis elmeséli a gyerek! Nem magától, de ha kérdezgetem, elmeséli! 

- Könyvbemutatót tart az iskolában! Van egy olyan lehetőség, hogy bármikor bevihetnek a gyerekek egy könyvet, amit együtt elolvastunk és ismernek és olvasás órán bemutathatják a többieknek. Ilyenkor bizony ki kell állni az osztály elé és elmondani, hogy miről szól a könyv. Azt hiszem eddig 6 ilyet csinált meg! És természetesen boldogon zsebelte be érte a jutalom matricát a tanítónénitől.

- Minden hétfőn a suliban beszélgető körrel kezdenek. Leülnek körbe a szőnyegen és mindenki elmeséli, mit csinált a hétvégén. Babzsák módszerhez hasonlóan, csak itt valami plüss állatkát adnak körbe. És bizony elmeséli... :) Ok, előtte a kocsiban szoktunk egy közös összegzést csinálni, hogy minden eszébe jusson. De utána már ő, egyedül oldja meg!

- Ha idegeneknek vagy a szomszéd néninek még nem is válaszol, de a bővebb családban már szinte mindenkinek és néhány - szimpatikus - ismerősnek igen! Nálunk tartott vendégségben a bátyámmal beszélgetett, néhány hete a hugom vigyázott rá, vele is dumált... Ez bizony szintén új élmény!

- A mumus, a köszönés. Ahogy írtam, itt is van áttörés. Ugyanis kb 2 hónapja, kb az esetek felében amikor jelzem, hogy köszönni kell, akkor köszön! Igaz, hogy mindenkinek odavet egy "Csá!"-t, de mindegy, ez is szuper! :) Leküzdi azt a spontán kommunikációtól való félelmet és gátat, ami eddig volt. Igen, egyelőre belebújva egy ilyen felvett lazaságba, de nem baj. Soha nem szidom le ezért. Minden alkalommal megdicsérem, hogy tök ügyes, hogy köszönt, esetleg legközelebb lehetne helyette egy "szia"... És tudom, majd idővel az is lesz. Hogy ezt esetleg nem veszi mindenki jó néven? Pont nem érdekel. Aki ezért megszól minket, annak fogalma sincs micsoda meló van abban az odavetett "csá"-ban. Úgyhogy nem is különösebben érdekel a véleménye. Akinek érdekel a véleménye, az pedig tudja, hogy ez bizony már egy eredmény. Még a tanítónéni is egy félmosollyal fogadta legutóbb. Nyilván nem ezt várja, nyilván nem ez a protokoll, de köszönt neki a gyerek! :)

Azt gondolom, a szociális kommunikáció fejlesztésében sincs varázslat. Vannak remek gyógypedagógiai eszközök, technikák, a fentieken túl még valószínűleg sokkal több is. Nekünk ezek váltak be és már hoztak kitartó munkával szemmel látható fejlődést. Igen, ehhez melózni kell. De minden fejlesztés erről szól. Nem az oviban 3-szor fél órában fognak a gyerekek fejlődni. Az is nagyon fontos, de eredményt az fog hozni, ha megpróbálunk folyamatosan, konzekvensen alkalmazni módszereket. Ne felejtsük el, azokat a szociális és kommunikációs mozzanatokat, apró gesztusokat, amiket egy neurotipikus gyereknek még csak mondani sem kell, csak "leveszik" vagy "csak úgy jön", azt nekik szabályként kell betanulni, bele kell vésni a rutint az agyukba. Soha nem fog "csak úgy jönni". És ehhez bizony lehet, hogy egy köszönési helyzetet 1000-szer kell elismételni. Vagy egy esti játék elmesélését (vizuális eszközzel megtámogatva is) el kell játszani 300-szor. De megéri! Utána menni fog! Kitartó munkát mindenkinek... :)

(Ha van rá igény, teszek fel képet az élménynaplóról, hátha segít, hogyan is kell hozzáfogni.)